Verseim

Menedék

(Egy szélhámos széljegyzete az Énekek Énekéhez)

 

Megcsókolom a szíved.

Nyugtasd ajkaimon szivárványszínű szárnyad.

Az Isten betakar minket, drága vándor.

Nem engedi, hogy a szél lefújja gyöngyház-fényű hímporod.

 

 

Újjászületés

 

Voltál hernyó, pornak férge.

Élősködtél mások életén.

Ami ó, alászáll, a báb, a sír üres.

Szabad élet vár, a Menny felé emelnek a Szellem szárnyai.

 

 

Én Vagyok! (1)

 

Utánad szóltam,

Mikor már a kőszikla peremén voltál:

Hová mész? Itt állj meg! Jó helyen vagy!

Hallgattál Rám.

Én Vagyok, aki tenyeremen hordozlak!

 

 

Én Vagyok! (2)

 

Kékesszürke köd

Takar be téged,

Hiába tart rabságban,

Nem hazád néked.

Sejted te is fájón,

Nem az éj fia vagy,

Itt nincs, ami enyhítse

Gyötrő honvágyadat.

De túl a sötétségen

Aranyló nap ragyog,

Győztes élet vár reád

Ott, ahol Én Vagyok.

 

 

A tékozló fiúnak

 

E helynek van fala

Élő kövekből.

Mely akkor is fennmarad,

Ha a világ összedől.

E helynek van Főpapja,

Ki melletted marad,

Akkor is, amikor

Már anyád is megtagad.

E helynek van ereje,

Ha háború dúl benned,

Isten keze a tető,

Mely betakar téged.

E helyen van Igazság,

Még ha nem is érted,

Hogy e helyen van Szeretet,

Amely meghalt érted.

E helyen Élet vár,

Mert üres már a sír,

Mert e Ház oly alapra épült,

Mellyel a halál sem bír.

E helyen megkapsz mindent

Mit a szíved kért,

Betölti fájó szükséged,

Csak mondd ki Krisztusod Nevét