Válasz

Válasz

 

Tengődsz saját vegetálásod terében,

sorstalan árva,

míg haldokolsz

egy ember alakú koporsóba zárva.

Hiába firtatod a húst,

e vörhenyes zsarnokot,

rád lakatolja

hormonoktól zsongó csarnokod.

Lelked csak szenved

megoldásra várva.

A puszta lét

véreres árnyat vet sátorod falára.

Halálra ítélt kérdésedet

a cinizmus érvei védik,

nehogy felhallatszódjék

végre az égig.

Mi az az ok,

miért naponta újra éled

benned

halni járó, lázadó reményed?

Csupán az, hogy e cinkos falak közt

már fészket rakott a Válasz,

mely kesztyűt dobott

a kérlelhetetlen elmúlásnak.