Téged

 

Mindent benő

a burjánzó lét.

Elfoglalja

az Élet helyét.

Lelkem ablaka

a ragyogó Nap volt.

Függönyt vont rá

egy átkozott vakfolt.

Kérdéseim

a földre hulltak.

Maró, sós könnyek

idézték a múltat.

S az ima nélküli

válaszok

átkozott gyümölcse

rám aszott.

Cefréje

szívemig égetett sebet.

Ijedt izomcsomó

legyet hesseget.

Pengeélen járom

magányos utamat.

Botladozva vágom a fát

magam alatt.

S habár csak

a varjak kárognak utánam,

makacsul feléled

Hozzád húzó vágyam.

Hadd legyen,

ha mégis tükörbe nézek,

ne a bűnt lássam benne,

hanem, Uram, Téged.