Tavasz

Tavasz

 

Tudat alatt és természet felett

rezegnek titokzatos jelek.

Nem tudhatod, ám de sejtheted,

mi járja át minden sejtedet.

 

Átadják egymásnak ízek-idegek

a hajnali füveket borzoló hideget.

Hallgatagon rejtegetik benned a mélységek

az öntudatlan szendergő szív-reménységet.

 

Ösztönöd fürkészi, mit súg a kósza szél.

Ősi lantok húrjain lúdbőrözve beszél.

Egy rég elfeledett nyelven ébresztve alvó géneket

mond a föld porának zönge éneket.

 

Arról, hogy hiába búg benned a téli bús magány

s hiába károg recsegve a varjú a puszta fán.

A csendesen lázadó makacsság a tavasz terhét hordja

s lassan éled a kéreg alatt a sarjadás akkordja.

 

Egy vércsepp kihajt a fényre s boldogan dalolni kezd

ördögűző, győzelmes szerelmi éneket.

A vén, bolond halál önmaga felett mond ítéletet,

mert semmi sem győzheti le az Életet.