Tábortűz holdfogyatkozásnál; Csalfa szerető

Tábortűz holdfogyatkozásnál

 

Úgy, ahogy

egy film szakad,

rám zuhan

az alkonyat.

 

Szúnyogoktól zsong a lég.

Egyedül vagyok.

Ezüstös fényt sírnak rám

az árva csillagok.

 

Holdtalan a haldoklás.

Szigorú az éj.

Most minden csak Érted kiált,

mert kell, hogy élj,

                 hogy élj,

                 létezzél!

 

Sötétbordó lángok,

sárga tincsecskék

szórják a szikrát,

a drága kincset szét.

 

Nincs az éjszakában

egy tenyérnyi hely,

mit be nem világítasz

szereteteddel.

 

 

Csalfa szerető

 

Halandó testem,

régi kedvesem,

nem voltál igaz

hozzám sosem.

 

Szelet vetettem,

vihart arattam.

Veled mégis

a porhoz ragadtam.

 

Cicáztál velem,

csak hitegettél

s most elpecsétel téged

a súlyos tél.

 

A fekete földdel

nászágyra mész.

Menyasszonyi ruhád

a hófehér mész.

 

Mert rád hallgattam,

nem tudtam meg soha,

hogy lehettél volna

a Lélek temploma.