Sátradban

Sátradban

 

Eljövök Hozzád, én csapzott vándor,

hogy ölelésed egésszé tegyen,

szíved dallama szívembe szálljon

s visszhangozzék az éteren.

 

Elrejt majd engem sátorod árnyéka

s fényedben lassan felderengek.

Beléd simulok s felvidulok majd,

ki most még búsan merengek.

 

Hadd süvítsen odakinn az idő

s nyugodjon itt le ránk a csend.

Felejtsem el a testem súlyát

s öledben lehessek gyermek újfent.

 

A kárpiton túl hiénák hangja

borzolja fel a levegőt

s a legyőzött halál önmagát gyászolja

egy levéltelen, száraz fa előtt.

 

Nem sejtik még a törpe lelkek,

kik a hegyen rongyokon marakszanak,

hogy gyanútlan, felfuvalkodott szívükben

már ébredésre kész a mag.