Puszta

Puszta

 

Nomegaztánban esett a hó.

A tevék patája alatt a homok égett,

olyan dermesztő hideget zenélt

bennem az emberi természet.

Délibábok közt vezetett utam.

Lelkemre csavartam a meleg sálat.

Jobb időkről álmodozott a hajcsár.

Ködöt lehelt terhe alatt az állat.

Kezemen fagyos kéreg volt a kesztyű.

Egy álló hete nem láttam a napot.

Csak a sivatag hajója nem feneklett meg ott,

ahol már az egó is léket kapott.

Megkövült szavak záporoztak rám,

célt tévesztett ítélkezések.

Ám hiába borított be forró vérpalást,

nem hagyott halni az Élet.

Koldussá tettem önmagam.

Eldobtam minden földi értéket.

Csakhogy elszakadjak a múlandóságtól

s szabadon szerethesselek Téged.