Néma visszhang

Légüres térben ülök.

Csak nem jönnek azok

az üdítő emberi szavak,

melyekre én szomjazok’.

Sivatag lelkem sóhajt

a tikkasztó szélcsendben.

Nincs egy kósza érintés,

mely hűsítene engem.

Körülvesznek

vigasztalan, magány szülte könnyek,

folyékony, sós pusztasága

kegyetlen közönynek.

Kétségbeesett jeleim

súlytalanná válnak.

Útjelzőivé lesznek

a szellemi halálnak.

Ember alakú hiányok,

lenézett barátok,

kiket félvállról vettem.

Megannyi var s átok.

Bárcsak kellenék

akár egy rongyos koldusnak,

hogy legyen előttem bármi,

ami után fussak.

Hiába zeng örömdalt

az Isten harangja.

Büszke kőszívemnek

néma a visszhangja.