Néha már

Néha már úgy nézem életem,

mint egy levetett álruhát.

Mintha idegen rongya lenne,

melynek csak gondja hárul át.

Olyan elfásulttá tett a sok

hiábavaló kopogtatás.

Szívem morzéja kőfalról hullt vissza.

Nem hallotta senki más.

Összekulcsolt ujjak csapdája

görcsös ördöglakat.

Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő

a makacs markokat.

A szemek már nem olvassák

a sóvirágok számát,

melyek az elnyűtt zugokban

szúrós szirmukat kitárják.

S ha egyszer-egyszer átcikáz

mögöttük egy kóbor gondolat,

maradandó ráncok vetnek a bőrön

múlandó hullámokat.

Mégis végigsimít néha egy kéz

az örökléten át

s magamba szívhatom

az Isten gyógyító illatát.