Múló harag

 

Dühöngő szél kering a pusztán,

Nem lanyha zefír.

Nem méla versikét firkál.

Lángoló jeleket ír.

A földig hajolnak előtte

az évszázados fák

s porba égnek a rőt avaron

villámmal rótt strófák.

Nyomában a megszeppent ég

elvetélt zsengét sirat.

Hamuval kevert könnytől ázik

a tűzzel jegyzett irat.

Angyalok korbácsát nyögi a parlag.

Nem menekülhet most sem.

Riadtan tapad a lét sarához

a gyarló emberi porszem.

De nyílik a múló harag kapuja.

Szívnyi résen a fény

gyengéd hangján lélekbe száll

a legszebb költemény.