Memento

Nézd, hogy szórja kincseit

az öngyilkos világ.

Láncait tépve sodorják

bősz fényorgiák.

S amint néma illatokkal betelve

szelíden tüntetek,

varázsol körém a múlandóságnak

csalóka ünnepet.

Lehetnék - akár a könnyű fruskák -

életnyi pillanat,

mint az idő tajtékján forgó

védtelen kishalak.

Vagy dédelgethetnék inkább

elszáradt emlékeket,

melyeket az őszi szél

lelkemről letépeget.

Ám túl nehéz vagyok játéknak.

Nem bírnak el a fellegek.

Itt felejtettek a mának,

hogy figyelmeztető jel legyek.

És amikor majd búcsúzkodom,

borzong a táj vad teste.

Alig egy perce még virradt

s ím átkarol már az este.

De ahogy vajúdni kezd az éj

a távoli horizont-íven,

hajnalként születik újjá majd

holddal hanyatló szívem.