Méfibóset

 

Izzó pengéken lépdelek.

Oly hatalmasat álmodsz,

hogy nem láncolhatnak kék fagyok

a tél talapzatához.

Szavaid szálazzák pillanatok.

Keményen, tömören csengnek.

Magamba nézek, hogy mit szórhatok

az átlátszó, légüres csendnek.

Sarjadást énekelsz trónodon

s a lendület rám átragad.

Szégyenem feledve vonszolom

az örökre sánta lábakat.

Mikor az értelem szédül

s a logika nyája széled,

azt adod számba beszédül,

hogy együtt lélegzem Véled.

Miből vagyok én mégis,

hogy kitépsz a mágneses térből?

Leszakad rólam e fétis

és sírva ereszt el a légkör.

Enged e kékhéjú börtön

s tükrözlek önfeledten.

Árvává tettél e földön,

de örökösöddé lettem.