Mások terhe

Mások terhe

 

Rezdül a levegő teste

mikor üzenetek járják át.

Feszül az éteri gerinc.

Lúdbőrzik rajta a hát.

Tülekedő betűraj

tudattalanná ájulja magát.

Mikor az egó önkifejez,

szavakból épül a gát.

Egymás mellett elsikló

egyesek és nullák

íztelen, szagtalan,

eleven hullák.

Kiáltásuk magánügy.

Létük érdektelen.

Közömbösen nyeli el

a világegyetem.

Belefúlnak a zajmasszába.

Nincs, aki segíthet.

Elnyomja őket a tömegmagány,

mint egy ócska csikket.

Ó, én agyatlan versgyár,

arra ébredtem egyszer,

hogy a firkász is fájni tud,

mert ő is egy ember.

Hagytam, hogy az akáctövis

szívemet szaggassa

s könnyek közt emeltem

mások terhét magasba.