Legyőzhetetlen

Rozoga bárka a lét.

de én kapaszkodom Beléd.

Mikor már cserben hagy

a számítóan hideg agy

s a nyár már nem él

a szív még remél

magában rejtve

az örök tavasz magját,

várva,

hogy kezeid róla lefaragják

azt a sok rozsdás órát,

melyet ráizzadt

a hiábavalóság.

Mikor friss szellő feszül

a szabad égre

hadd mondhassam a világnak

végre:

ez az a hajó,

melyen megtörik a sziklák fogsora

s melyet a sziréndal

nem csalhat el soha,

mert

legyőzhetetlen Nevet kapott,

rajta ragyog e pár szó,

hogy: Én Vagyok.