Kezek

 

Hadd jöjjek

a dombhoz közel,

hol hamarosan

egy holt fa ölel.

S úgy lesz,

ahogy Atyám

határoz.

Vas tapad vashoz,

vér a rozsdához.

Talán majd

eltompul az emlékezet.

Homályba vész,

hogy emberi kezek

ütötték  át szegekkel

a két tenyeret,

melyek által

a világ teremttetett.

Kezek kisérték végig

sorsomat.

Emlékszem anyámra,

ahogy simogat.

Érzem

a millió érintésfélét,

mely meglegyintette

ruhám szélét.

Látom

az ezüstöt markoló ujjakat,

melyekhez kimondatlanul is

vér tapadt.

S egy férfit,

ki elítélt tisztára mosott kezekkel,

Reám mutatva:

íme, az ember.

Egyszer majd

szemembe néz az is valahol,

kinek hitetlensége

fájó sebembe hatol.

Ám ő könnyezik,

mert lélek-mélyig vág

a szeretet éle,

a tiszta igazság.