Jöjj, kard

Jöjj, kard

 

Jöjj, kard, vágd le a húst,

e kényeztetett rongyot.

Többet nem játszok jó bolondot.

Hadd sírjanak a csontok.

Hogyha nincs a bőr alatt semmi,

csak inak, erek,

pusztuljanak hát mind,

a hűtlenek.

Mit féltsek

e filléres vásári kacaton?

Testem üres színházát

kikacagom.

Kinek kell ez ócska komédia,

mit életnek neveznek

a monóban forgó

bakelit lemezek?

A kétdimenziós

fekete-fehér

magányom,

mely az égig felér

s gyökere

az agyam poklát issza

és a lét előttre

kapaszkodik vissza?

Vajon miféle magaslat

nyújthat menedéket,

mikor már

szívig érő lángokkal égek?

Jöjj, kard, vágj el végre

minden köteléket.

Hadd szakítsak

lázadó röptömmel az űrbe léket,

hogy a hiány súlya rólam

a tűnő múltba hulljon

s kínzó kétségem

a Válaszba simuljon.