Holdbéli tájon

 

Egyedül járok

egy holdbéli tájon.

Hagyom,

hogy kettőnk határa fájjon.

Ő, a szomorú, szép, mélybarna

férfilélek

visszhangja

a markáns-kesernyés ősz ízének.

Hányszor volt

makacs, csontos lapockája

a feszülő mutatók nyilának

céltábla

s betonsziklák közt

csönd-menekülése,

hogy az oldalborda fájó helyét

szívébe vésse…

Hiába nyit az arc páros rügye

drágakő-virágot.

A könnynek e kettős kútja

a léleknek csak átok.

Ki önmagába zárul, Uram,

nem jön Hozzád.

Jaj, a büszkeségnek

üres a mennyország.