Hadd váljak haboddá

Hadd váljak haboddá

 

Addig lapozza a halandó

a földi szerelmeket,

míg lyukassá kopnak az évek

és a lényeg kinnreked.

Öregedő kezeink közül

kicsúsznak álmaink

s tehetetlen belenyugvással

viseljük el, amint

zászlóinkká válnak

egy céltalan utazásban.

Keressük a tökéletest

egy elnagyolt képmásban.

Homályosuló szemekkel

támaszkodunk a ravatalnak

mosatlan kezekkel,

mert a tiszták korán halnak.

És az ember

annak a keréknek lesz a bolondja,

melyben megtöretik

szíve is, akár a csontja.

De én, lázadó,

csak Neked hajtok térdet,

mennyei trónról áradó

drága, örök Élet.

Ne vigyél engem át

a másik partra.

Hadd váljak haboddá,

vegyél a hátadra.