Ezúttal

Gyötrelmes napokat hagyott maga mögött. Úgy érezte, hogy még soha emberi lénnyel nem bánt el így az anyatermészet. Nyelve a szájpadlásához tapadt. A szemei égtek. De leginkább a lelke apadt ki. Szikes felszínén halódó gondolatok kóvályogtak egy jobb kor emlékeivel. Alig várta, hogy végre lakott bolygóra tegye a lábát egy új küldetéssel. Belenézett a bédekkerbe. Szórakozott pillantásokkal próbált felüdülni a tartalmán.

Mediterrán Dagerrotípia… 4.223.856 lakos (2 nappal ezelőtti adat)… Monarchia… Hogy milyen – abszolút vagy alkotmányos, azt nem írta sehol az ismertető… A dagerrotip uralkodó neve tabu. Csak kiemelt ünnepnapokon mondhatják ki a király közvetlen családtagjai, barátai vagy komolyabb állami, egyházi méltóságok. Egyébként mindenki számára mindig csak őfelsége…

Túlságosan fáradt volt, hogy erről véleményt alkosson. Ebben a pillanatban földet ért a gépe. Már nem volt ideje arra, hogy jobban elmélyedjen az útikönyvben. Engedelmességre bírta elgyötört végtagjait és felállt. Végignézett önmagán. Igyekezett helyrerázódni. Az ajtók kinyíltak előtte. A döbbenettől földbe gyökereztek a lábai. Már bánta, hogy nem olvasta végig az országismertetőt. Az áhított felfrissülés elmaradt. Ilyesmit még sohasem látott. Hirtelen egy ócska harmadosztályú film közepén találta magát, ami valamikor talán színes lehetett. Erre engedett következtetni a kopottság ezer árnyalata, a penész szín közepén árválkodó sápadt fehér virágokkal, lepkékkel, szürkés-barnás madarakkal. Sehol egy élénk szín…

Szédelegve indult lefelé a lépcsőn. A térdig érő száraz fűben elbotorkált a főútig. A beton gőzölgött a lába alatt a fülledt forróságban. Amerre ment, mindenütt a helyiek csodálkozása kísérte. Egy fejjel kiemelkedett közülük, mint egy istenség. A dagerrotip emberek úgy néztek ki, mint ha kb. tizenhárom és fél éves korukban megálltak volna a fejlődésben. Fásultan ballagott tovább a szinte egyforma, kopott feketés hajú, sötétbarna szemű, tört fehér bőrű, pattanásmellű asszonyok és kopasz arcú, cérnavékony karú férfiak között, akiket külsőre csak magasságuk alapján lehetett megkülönböztetni gyermekeiktől. Pipaszár kezeikkel mutogattak rá, mutáló hangon visítoztak egymás felé. Soha sem láttak még vörös hajat, zöld szemet és vakító fehér bőrt. Földig érő, bő, fehér ruhája miatt csak sejthették róla, hogy nő.

Nem kérdezősködött. A megadott koordináták alapján pontosan tudta, merre kell mennie. Cél a Katedrális, a prizma megszerzése. Az útszéli hangosbemondókból ömlött a szöveg. A király hódolt saját fárasztó hobbijának. Naphosszat jópofizott és tömte a népet a zeneiskolák alsóbb osztályaiba való klapanciákkal. Valamilyen rejtélyes módon ebből sohasem tudott kifogyni. Nagy valószínűséggel ezzel tartotta gyermeki szinten a bolygó lakosságát.

Az idegen tovább baktatott a város felé. Megpillantotta a távolban a Katedrális tornyát. Fél óra gyaloglás után végre belépett a szobrokkal és növényi ornamentikával díszített nagy kapun. A vastag falak között üdítő hűvösség és pihentető félhomály fogadta. A napnak ebben a szakában semmilyen szertartás sem folyt. Néhány elmélyülten imádkozó hívőn kívül senkit sem látott benn. Körülnézett. Azonnal szemébe ötlött az aranyozott oltár közepén levő üvegszekrényke. Odament. Ruhájából kivett egy fibulát és kinyitotta vele az ereklyetartó ajtaját. Kikapta mögüle a prizmát, amit még őszentsége, a megboldogult egyházfő ajándékozott a dagerrotip uralkodó ükapjának. Becsukta a szekrénykét. Körültekintett villámgyorsan. A hívek még csak fel sem pillantottak az egész jelenet alatt. Nyilván papnak nézték a pendelye miatt. A szűrt fényben senki sem vette észre, hogy nő.

Kiosont. A tikkadt lég súlya rázuhant. Szinte mellbe vágta. De most már nem törődött vele. Felemelte a prizmát és beletartotta az izzó fehér napsütésbe. A fény az üveg testén szétnyílt, mint egy legyező és szivárványt varázsolt az esőtlen tájra. Mindenki megállt és felélénkülve mutogatott az érdekes jelenségre. Közel húzódtak a színes fénysugarakhoz. Hirtelen elváltoztak. Szőke, barna, vörös, fényes fekete hajak virultak ki a fényív alatt. Csillogó kék, zöld, barna, szürke szemek nyíltak csodálkozásra a tarka tömeg láttán. Egyesek magasra nőttek, mások – főleg a nők – kigömbölyödtek. A férfiak megizmosodtak, megborostásodtak. Az eddig tanácstalanul keresgélő kezek abbahagytak a ruhaszegélyek kényszeres gyűrögetését és összekulcsolódtak. Az arcokon megjelentek az első mosolyok és örömkönnyek. Eközben a szivárvány alatt lomha cseppekben megindult az eső. A fák és a virágok pillanatok alatt a legcsodálatosabb üde színekben pompáztak. Ez átterjedt a szürke épületekre is.

A jövevény elégedetten tekintett végig a felélénkült népen. Úgy döntött, végig utazik Dagerrotípián és megszínesíti. Elkezdte zarándoklatát a prizmával a kezében. A dagerrotip népre többet semmilyen hatással sem volt a közszolgálati rádió adása. Ennek hamar híre ment. A király felháborodott. Szentségsértéssel akarta megvádolni, de a csodák miatt nem merte megtenni. Ezért cselhez folyamodott. Futárokat küldött utána a legkülönfélébb ajánlatokkal, ígéretekkel. Ám az idegen szóba sem állt velük. Csak ment a maga útján. Ekkor a király láthatatlan hadsereget toborzott ellene, hogy tönkretegye és megakadályozza a csodákat. Észrevétlenül követték a zarándokot és vártak parancsára. Az idegen tette a dolgát. Úgy tűnt, mintha nem sejtett volna semmit. Elszomorította a halovány, ritkás erdők képe. Ahogy a nap felé emelte a prizmát, eszébe jutott egy nagyon régi történet.

Amikor a mediterránok áthajóztak az óceánon, felfedezték az ősi Akku birodalmát. Meg akarták hódítani az aranyban, drágakövekben gazdag, termékeny országot. Fondorlatos megoldást választottak. Azt terjesztették, hogy csak vendégségbe jöttek. Az ország akkori uralkodója gyanútlanul végigvezette őket a tartományokon. Egy titokzatos hely, Relui maradt utoljára, a hatalmas őserdei folyó, a Reluitas forrásvidékén. Úgy hírlett, hogy e területet egy vörös hajú, zöldszemű, harcias nép lakta, amely nem adta könnyen a szabadságát. Az akkui hadsereg több, mint ötven éves harc után tudta bevenni városaikat. Habár behódoltak, az akkui király óvatosságra intette a mediterrán expedíciót velük kapcsolatban. Nem is vállalta a kíséretét. A felfedezők azonban ragaszkodtak az utazáshoz. Elindultak kísérők nélkül. Hosszú, viszontagságos őserdei  menetelés után végre elérték a Reluitas eredetét. Csodálkozásukra eléjük jött kíséretével Relui elöljárója. A szokásos udvariassági formulák és ajándékcserék után rákérdezett a mediterrán expedíció jövetelének céljára. A felfedezők vezetője bemutatta a puskaporral működő lőfegyverek működését. Lenyűgözte vele a relui törzsfőt. Szövetséget ajánlott neki Akku uralkodójával szemben, győzelem esetén szabadságot és komoly részt ígért a zsákmányból. Ráadásul megismerhetik az Örök Élet tanát. A relui követ rákérdezett e vallás lényegére. Az expedíció gyóntató papja elmondta neki. Az őslakók követségének feje udvariasan, de határozottan ezt válaszolta: köszönjük, de nincs szükségünk arra, hogy ti ismertessétek meg velünk ezt a tanítást, mivel már évszázadok óta ismerjük és gyakoroljuk is. Ez a reménység tartja életben népünket. Azzal a szövetség megpecsételéseként átnyújtotta a kristály prizmát a mediterrán csapat vezetőjének.

A hódítók a relui nép segítségével uralmuk alá hajtották Akkut. Ígéreteiket természetesen nem tartották be. Lőfegyvereiket egykori szövetségeseik ellen fordították és rabszolgasorsba taszították őket. Az elfoglalt területeket gyarmatosították és megalapították Dagerrotípiát. A prizmát üvegkalitkába zárták. Utána évszázadokig tartott a sötétbarna hervadtság.

Az idegen fájdalmas üvöltések viharára ocsúdott fel gondolataiból. A kifeszülő szivárvány fényében úgy tűnt, mintha ezernyi áttetsző alak zuhanna alá az égből menthetetlenül a semmibe. Ezúttal több száz év után Relui jött őfelsége, a dagerrotip király legvallásosabb birodalmába és nem segíthet ellene semmilyen sereg…