Csapda

Csapda

 

Pereg a vakolat.

Csepeg a csap.

A kígyó

saját farkába harap.

 

Nézed az órát.

Ideges vagy.

A szerelőt várod

s a nyár hidegen hagy.

 

Hiába lesed.

Nem fog megjelenni.

Noteszében te vagy

a legutolsó senki.

 

Megint csak késnek.

Hosszú a sor

s a végére löknek

majd valahol.

 

Neved, az nincs.

Csak vonalkód vagy

s a számítógép előtt

kihagy az agy.

 

Azt mondják,

nem látnak, nem létezel.

Nem tudják,

a rendszerből hogy tűntél el.

 

Tanácstalanul

bámulod önnönmagad

s lassan elhiszed,

hogy csak elmélet vagy.

 

Hazamész s vár

a családi fészek,

a magány tengerén

szétúszó részek.

 

S benned minden szép emléket

szana-széjjel tépnek

vámszedői

az Apa nevű béna zsetongépnek.

 

S a szertartás elmarad

Ámor gyűrött oltárán.

Az élő Vénusz úgy fekszik ott,

mint ledöntött holt bálvány.

 

Rájössz,

idáig úgy néztél tükörbe,

hogy nem vetted észre,

az milyen görbe.

 

Körbezárt a kígyó

s megremegsz belé.

Ráébredsz, innen nincs menekvés,

csak felfelé.