Barátom

Barátom

 

Én, aki ismerem a boldogtalanságot,

hogy lehetnék már gonosz feléd?

Nem elég súllyal telepszik ránk

a kenyérharccal terhelt lét?

Sírok a fal felé fordulva

tenyerembe pergő könnyekkel.

Kifordultál az életemből

és nélküled ért a reggel.

Ó, hogy örülnék most

a boldogságodnak,

csak tudnám, barátom,

hogy megbocsátasz holnap.

Látnálak felhőtlen

szabadságodban,

én, aki reád

szívfájdalmat hoztam

magamra öltve

a féltékenységet.

Mázsás kolonccá vált

így az élet.

Erőm elhagy

a megbánás helyén.

Nem marad számomra más,

csak a remény.

Imával tépem ki lelkemből

a gyűlöletet,

hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet

- veled.