A nagy magányos

A nagy magányos

 

Inkább elharapom nyelvem,

de fogaim összeszorítva

szám börtönében

fogoly a szívem titka.

Törjön el gerincem,

vesszen szemem világa,

én nem esem

az ezerszer ismételt hibába.

Tekintetem távolba szegezem.

Rejtély legyen lelkem.

Ne lássa senki megindulásom,

hogyha könnyem ejtem.

Legyek zordon hegycsúcs,

meghódíthatatlan.

Ne szánakozzék a balga nép,

hogy egyedül maradtam.

Nem számít,

hogy kezem a jeges rácshoz kékül

a tömlöcben,

mit magamnak emeltem menedékül.

De, jaj, tudom,

hogy szabadságomnak néma rabja lettem.

S ha meghalok,

még a varjak sem kárognak felettem.

Uram, adj nekem

igaz reménységet,

hogy ne legyen magányos haldoklás

az élet.