Ne ítélj korán

Ég a csend,
ott fönt és lent,
párka vágott hirtelen
köhög a sors,
útján kis dombhegyek,
ásó, kapa választ,
urnák felett
harang remeg.
Végtelen sír,
könnyei peregnek,
virágos hant éled
a párás szemekben.
Libben a láng,
füstje filmeket hív,
torkot fojtva
csendben, csörtéz a szív.
Üzen a lét,
időmalom őröl,
szellem jár át,
s az életbe lőcsöl.
Kitöltött holtidő,
írisz-gyertyáin csepeg,
ég a csend ott kint,
és idebent.

Csendesen ott állunk, hol a fűszál harmata cseppen,
s halkan a testben zümmög a légkör, szunnyad a szellem.
Felszabadultan rezdül a lélek szív szava érik,
lüktet az éjben, pitvara párban dobban az égig.
 
Pattog a lángnyelv, még belekóstol fák fonatába,
szikra az élet, messzi a város zord zaja zárva.
Enyhül a füst már, hív a zsarátnok mágnese mérce,
szűkül a kör most ősi e fény, nem lámpa lidérce.
 
Érzem a hátam sors kegyelemből szárnyakat érez,
angyala éled, kéz melegével gondoz az énem,
gyógyszere áthat, sebhely a szíven forrad a mába,
ápol e tűzfény, Érted messzire űzi az árnyat.

Szent Mihály napi tűzgyújtásra Szentendrén

Malőr érte a hal állat:
nézetében hiány támadt.
Sorban állt hát plasztikusnál
hogy ne nézzen ki oly rusnyán.
Horgolt állak garmadában
sálat kötött nagymamának,
mire a hal sorra került
nyárspolgárként megértesült,
hogy a TB nem támogat,
gerinces mű állkapcsokat.
Dolgát ott be nem végezvén,
s hogy már nem lesz szépségeszmény,
halállt kívánt a doktorra,
s állapota maradt csorba.
Elúszott így a hal násza,
viszonyt bontott a csontváza,
soká élt, mint hal a vízben,
míg egy horog fel nem csípte.

Rossnak ajánlva, a Halál-szünet című verse nyomán

Öledben világ nyugalma tanyázott,
megfért ott izgalom, mely rövid álmát
ébren élte meg kezed bársonyán át,
szikrája új meg új lobbanást vágyott.

Testünket falta a vágymáglya lángja,
kézben font percek szöveteztek egybe,
szótlanságba fulladt az éj duettje.
Tüdőnk együtt pendült, mint sóhaj hárfa,

rezdülése végtelenbe varázsolt.
Új napok szomjas torkából suttogott
a Még, álmodott jövőnk sorfalából

a Nélküled már régen összecsuklott,
oltárhoz vezet már a JelenT éged,
s a Lesz fogad velünk örök hűséget.

A felhőkbe csimpaszkodva,
Rád gondol szívem rejtett mosolya,
felszabadult lelkünk reménybe tollasodva,
sasként száll tovább, mint égi porkoláb.
Körözünk ketten, s az egérvilág irigykedve retten.
Nem lehet másként, csak Veled élni társként
egy boldogabb életet, a múlt vigasztalásáért.
Csak így érdemes köszörülni a gombóc torkát,
kerülni a keserű-mandula morzsát,
lenyomva szívemig a szorítás haláltáncát,
mert ott szakad szét az igaz hazugságlánc.
Koszorút ér minden szeme,
s hajszálba őszül a hamis látvány,
de nincs más út, az ártatlanok hisznek
asztalban és ágyban,
egy szürke, összetákolt burokvilágban.
Az idő meg átfordul a lejtőn,
nem érdekli kert, lugas és tele bendő,
csak aszal tovább, stafétát dug fiatal kezekbe,
példát statuál, jövőt rejt el a fejekben.
A lebegés feledtet.
Kapaszkodón bárányba markolok,
terelgetem, de a napnak drukkolok,
s nekünk kívánok fényes álmot
úgy, hogy árnyékában senki se fázzon.
Rád gondolok s elmúlik minden szorítás,
ellenszerre lel a méreg szívemben,
s ősz hajszálat fest a remény,
az együtt kevert boldog színekkel.