Őszfestő

A felhőkbe csimpaszkodva,
Rád gondol szívem rejtett mosolya,
felszabadult lelkünk reménybe tollasodva,
sasként száll tovább, mint égi porkoláb.
Körözünk ketten, s az egérvilág irigykedve retten.
Nem lehet másként, csak Veled élni társként
egy boldogabb életet, a múlt vigasztalásáért.
Csak így érdemes köszörülni a gombóc torkát,
kerülni a keserű-mandula morzsát,
lenyomva szívemig a szorítás haláltáncát,
mert ott szakad szét az igaz hazugságlánc.
Koszorút ér minden szeme,
s hajszálba őszül a hamis látvány,
de nincs más út, az ártatlanok hisznek
asztalban és ágyban,
egy szürke, összetákolt burokvilágban.
Az idő meg átfordul a lejtőn,
nem érdekli kert, lugas és tele bendő,
csak aszal tovább, stafétát dug fiatal kezekbe,
példát statuál, jövőt rejt el a fejekben.
A lebegés feledtet.
Kapaszkodón bárányba markolok,
terelgetem, de a napnak drukkolok,
s nekünk kívánok fényes álmot
úgy, hogy árnyékában senki se fázzon.
Rád gondolok s elmúlik minden szorítás,
ellenszerre lel a méreg szívemben,
s ősz hajszálat fest a remény,
az együtt kevert boldog színekkel.