Ne ítélj korán
SzerelemSarokgömbölyű...
Sarokban a toll hátamról,
a csipa és a tojáshéj,
szabály szőtte háló lepi
a gyermekkori koszt-kvártélyt.
Szögletet rúg a komoly kor,
a játékai feldőltek,
Tőled lettem újra gyerek,
mire végre már felnőttem.
Szaporodó vidám percek
aranyozzák legtöbb órám,
s kacagányba prémesedik
minden együtt töltött mókánk.
Játszótárs a nevetésben,
sarkában gömbölyűbb világ,
s erogén a zóna ott, hol
összebújunk, mint a cicák.
Csillagporcikák
Ragyognak a csillagok, egy fényesebben,
rajta csak egy porszem poroszkál, szeme se rebben.
Álmodik vagy valóság, olyan hihetetlen,
magányos szélben szállt, e rongyos világ ellen.
De most, hazaérkezett. Csak kvarcol csillagán,
mosolyog magában, s a végtelen int talán,
ő mégis itt marad szeretni kit megtalált,
porcikáin cikázik e napi borzongás.
Két porszem kacsingat, s egymást csodálják ott,
hol a múlt sivatagán a ma kutat ásott,
s a jövő oázisa egy boldog ígéret,
miben vágylubickol két porszív, két porlélek.
Augusztus végén...
Augusztus végén
Még várom a hangod, a perc a világom,
még zöldel a lámpa a zebra előtt,
de holnap a test, ha megindul a lábon,
már el takará-e a szellemerőt?
Még ifju szivemben a lányt kutatom már,
s még bennem is él az az új kikelet,
de íme sötét hajam őszbe suhant már,
a lét dere vicceli már fejemet.
Várom a perceket, ujjakban életem,
kéznek a bársonya simogatni vágy?
Kedves-e módszerem, átfog a félelem:
tetszik-e majd az a gyűrött pizsamám?
Frakkomat felvegyem, nincs meg az ihletem,
elfut-e messze majd látva figurám?
S bírhat-e rá majd egy ifjú tekintete,
sutba bevágni a bubi frizurát.
Ha eldobod egykor a zöldbabos lábost,
mi keretbe foglalt csali vacsorám,
én eljövök érte, mert bárhol is járok
az élet mégsem egy edényadomány.
Telve e héttel, az élményem napszaki,
várakozón hegyezem ceruzám,
s gondolatomban egy lány szerepel aki,
felszabadult kacagást produkál!
Petőfi Sándor: Szeptember végén....című verse nyomán (az első randira menet gondolatai)
Virág-mono-lóg
Madzagon függ az életem,
figyelemre régen vágytamneveltek hogy ma szép legyekés egy sóhajra találjak.Csak tudnám mit keresek ittaz idő magányos társam,ajtót nekem senki sem nyitkopogásra nem használtak.A romantika üzenetem, olyan kihalóban féle,virág voltam életedenkiszagoltál, itt a vége.Búcsúzóul hír sem vagyokdobj el mint egy súlyos terhetkilincseden így hervadokegy utolsó üdvözletre.Előadás volt Kedvesem kilincsén....
Őszfestő
A felhőkbe csimpaszkodva,
Rád gondol szívem rejtett mosolya,
felszabadult lelkünk reménybe tollasodva,
sasként száll tovább, mint égi porkoláb.
Körözünk ketten, s az egérvilág irigykedve retten.
Nem lehet másként, csak Veled élni társként
egy boldogabb életet, a múlt vigasztalásáért.
Csak így érdemes köszörülni a gombóc torkát,
kerülni a keserű-mandula morzsát,
lenyomva szívemig a szorítás haláltáncát,
mert ott szakad szét az igaz hazugságlánc.
Koszorút ér minden szeme,
s hajszálba őszül a hamis látvány,
de nincs más út, az ártatlanok hisznek
asztalban és ágyban,
egy szürke, összetákolt burokvilágban.
Az idő meg átfordul a lejtőn,
nem érdekli kert, lugas és tele bendő,
csak aszal tovább, stafétát dug fiatal kezekbe,
példát statuál, jövőt rejt el a fejekben.
A lebegés feledtet.
Kapaszkodón bárányba markolok,
terelgetem, de a napnak drukkolok,
s nekünk kívánok fényes álmot
úgy, hogy árnyékában senki se fázzon.
Rád gondolok s elmúlik minden szorítás,
ellenszerre lel a méreg szívemben,
s ősz hajszálat fest a remény,
az együtt kevert boldog színekkel.