Ne ítélj korán

Csontok a földben a létbe zörögnek, a
talpak alatt suta sors bogarász,
ránca az arcon az ünnepi fényben is,
ifjakat áztat a könnyeken át.
 
Nemzeti dal szava kopjafa dallama,
hangja ma hirdeti nem renegát,
ki tankok előtt, csak a félelemért nem
akarta beadni a nép derekát.
 
Tüntet a szellem a gőzszele résnyi, de
lesben az ujjain ördög a régi,
lelkesedésbe a puska bekattog ott,
s földre omoltak a láng okozók.
 
Hull a hegyekben az új magyar álma, mi
Corvin a lapra is vért dekorál,
szomjakat olt vele kádári e lőre, de
új barakokban a lánc derogál.
 
Csontot a földben a múlt elemészthet a,
börtöne rácsa is rozsda ma már,
de mind az a láng, ami fáklya ma kézben,
máglya, s a múlt-tüze csalfa parázs.


A főoldalon publikált versem, ütem-helyesebb változata.

Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontosodik kiben maradt még őserő.


Mi egész ma? Fél a vágott Corvin-negyed, plázacicán nőtt egy sereg kölyök gyerek,
fegyver helyett szatyor, s benne gránátalma, üveges tekintet pénzre, vagy a véres falra.


Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontkovács kinek kezében van őserő.


Tudatlan világ akkor, ma: megtévesztés,
vetítenek, vagy sorsot vág az éles kés,
véradáshoz steril tű kell, vagy gyors golyó,
mi zacskós segély, vagy szivárgó vérfolyó.


Ropogó időgerinc, remegő erő,
szívében áramlik kiben maradt még ősvelő.


Időközök, rajtunk tépett emberöltő,
dadánk volt a múlt, egy októberi bölcső,
ott felejtve ringatjuk rigolyáinkat,
s tartást adunk az időcsigolyáinknak.


Ropogó időgerinc, teremtő erő,
hősök születnek ott, hol vannak emlékezők.

Szeretnék még eredeti lenni,
most sok múzsám tetszhalott,
sőt, gaz génjeim is DNS-nyi,
múltból lopott sejtmagok.
Lehet új a nap alatt, mondom, ha
kisüt a szolárium,
fejemben kéreget sok gondolat,
mint fény-koldus átrium.
Telve még ihlettel, túl hatvanon,
megfércelem dalaim,
hogy míg létrámon le-föl baktatok,
üzenjek még valamit:
írj tovább! - tollad mártsd bárhova is,
utókornak tintafolt,
s dönt majd róla, mit írtál, nyoma itt
kincs lesz vagy csak firka volt.

A felhőkbe csimpaszkodva,
Rád gondol szívem rejtett mosolya,
felszabadult lelkünk reménybe tollasodva,
sasként száll tovább, mint égi porkoláb.
Körözünk ketten, s az egérvilág irigykedve retten.
Nem lehet másként, csak Veled élni társként
egy boldogabb életet, a múlt vigasztalásáért.
Csak így érdemes köszörülni a gombóc torkát,
kerülni a keserű-mandula morzsát,
lenyomva szívemig a szorítás haláltáncát,
mert ott szakad szét az igaz hazugságlánc.
Koszorút ér minden szeme,
s hajszálba őszül a hamis látvány,
de nincs más út, az ártatlanok hisznek
asztalban és ágyban,
egy szürke, összetákolt burokvilágban.
Az idő meg átfordul a lejtőn,
nem érdekli kert, lugas és tele bendő,
csak aszal tovább, stafétát dug fiatal kezekbe,
példát statuál, jövőt rejt el a fejekben.
A lebegés feledtet.
Kapaszkodón bárányba markolok,
terelgetem, de a napnak drukkolok,
s nekünk kívánok fényes álmot
úgy, hogy árnyékában senki se fázzon.
Rád gondolok s elmúlik minden szorítás,
ellenszerre lel a méreg szívemben,
s ősz hajszálat fest a remény,
az együtt kevert boldog színekkel.

Ha Te káosz lennél, én lennék az örvény,

bennem élnél végig, míg összeállunk Földdé,

ha Te bolygó lennél, s megnyílna az ég is,

életet lehelnék a jövőnkbe mégis.

Ha Te patak lennél, én lennék a zápor,

langyos cseppjeimmel táplálna a mámor,

ha Te virág lennél, én lennék a harmat,

üde testemmel is ölelne a hajnal.

Ha Te fecske lennél, én lennék a fészek,

melegítve Neked otthon várna Téged,

a Te palotádban én lennék az ablak,

prizmája lennék ott a napsugaraknak.

Ha Te bánat lennél, én lennék a könnyed,

kámforba öltöznék, ne lássál meg többet,

ha Te itt rab lennél, s én lennék a láncod,

szétporladt testemmel adnék szabadságot.

Ha ember lennék, Te lennél a párom,

ha elhagynál egyszer, az lenne halálom,

és ha így a lelkem felszabadul végre,

óvna örökké szülő végtelenségben.