Ne ítélj korán

Csontok a földben a létbe zörögnek, a
talpak alatt suta sors bogarász,
ránca az arcon az ünnepi fényben is,
ifjakat áztat a könnyeken át.
 
Nemzeti dal szava kopjafa dallama,
hangja ma hirdeti nem renegát,
ki tankok előtt, csak a félelemért nem
akarta beadni a nép derekát.
 
Tüntet a szellem a gőzszele résnyi, de
lesben az ujjain ördög a régi,
lelkesedésbe a puska bekattog ott,
s földre omoltak a láng okozók.
 
Hull a hegyekben az új magyar álma, mi
Corvin a lapra is vért dekorál,
szomjakat olt vele kádári e lőre, de
új barakokban a lánc derogál.
 
Csontot a földben a múlt elemészthet a,
börtöne rácsa is rozsda ma már,
de mind az a láng, ami fáklya ma kézben,
máglya, s a múlt-tüze csalfa parázs.


A főoldalon publikált versem, ütem-helyesebb változata.

Sarokban tollak hátamból,
csipa és a tört tojáshéj,
szabály szőtte háló lepi
a gyerekkori koszt-kvártélyt.

Szögletet rúg az érett kor,
játékai mind feldőltek,
Tőled lettem újra gyermek,
mire végre már felnőttem.

Üveggolyót búg a csiga,
játékpénzből érték árad,
alvós macit brummog bennem,
álmot épít kockaváram.

Szaporodó vidám percek
aranyozzák legtöbb órám,
s kacagányba prémesedik
vállra vetett bohóc mókánk.

Játszótárs a nevetésben,
sarkában gömbölyűbb világ,
szőrmentén a zóna jobb, hol
összebújunk, mint kiscicák.

Szögletekben szárnyainkkal
ragasztgatjuk tojáshéjunk,
átlépve a vonalakon
játszunk, végre újra játszunk!

a csipa és a tojáshéj, 

szabály szőtte háló lepi

a gyermekkori koszt-kvártélyt.

Szögletet rúg a komoly kor,

a játékai feldőltek,

Tőled lettem újra gyerek,

mire végre már felnőttem.

Szaporodó vidám percek

aranyozzák legtöbb órám,

s kacagányba prémesedik

minden együtt töltött mókánk.

Játszótárs a nevetésben,

sarkában gömbölyűbb világ, 

s erogén a zóna ott, hol 

összebújunk, mint a cicák.

Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontosodik kiben maradt még őserő.


Mi egész ma? Fél a vágott Corvin-negyed, plázacicán nőtt egy sereg kölyök gyerek,
fegyver helyett szatyor, s benne gránátalma, üveges tekintet pénzre, vagy a véres falra.


Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontkovács kinek kezében van őserő.


Tudatlan világ akkor, ma: megtévesztés,
vetítenek, vagy sorsot vág az éles kés,
véradáshoz steril tű kell, vagy gyors golyó,
mi zacskós segély, vagy szivárgó vérfolyó.


Ropogó időgerinc, remegő erő,
szívében áramlik kiben maradt még ősvelő.


Időközök, rajtunk tépett emberöltő,
dadánk volt a múlt, egy októberi bölcső,
ott felejtve ringatjuk rigolyáinkat,
s tartást adunk az időcsigolyáinknak.


Ropogó időgerinc, teremtő erő,
hősök születnek ott, hol vannak emlékezők.

Ragyognak a csillagok, egy fényesebben,

rajta csak egy porszem poroszkál, szeme se rebben.

Álmodik vagy valóság, olyan hihetetlen,

magányos szélben szállt, e rongyos világ ellen.

De most, hazaérkezett. Csak kvarcol csillagán,

mosolyog magában, s a végtelen int talán,

ő mégis itt marad szeretni kit megtalált,

porcikáin cikázik e napi borzongás.

Két porszem kacsingat, s egymást csodálják ott, 

hol a múlt sivatagán a ma kutat ásott,

s a jövő oázisa egy boldog ígéret,

miben vágylubickol két  porszív, két porlélek.