Ne ítélj korán

Csontok a földben a létbe zörögnek, a
talpak alatt suta sors bogarász,
ránca az arcon az ünnepi fényben is,
ifjakat áztat a könnyeken át.
 
Nemzeti dal szava kopjafa dallama,
hangja ma hirdeti nem renegát,
ki tankok előtt, csak a félelemért nem
akarta beadni a nép derekát.
 
Tüntet a szellem a gőzszele résnyi, de
lesben az ujjain ördög a régi,
lelkesedésbe a puska bekattog ott,
s földre omoltak a láng okozók.
 
Hull a hegyekben az új magyar álma, mi
Corvin a lapra is vért dekorál,
szomjakat olt vele kádári e lőre, de
új barakokban a lánc derogál.
 
Csontot a földben a múlt elemészthet a,
börtöne rácsa is rozsda ma már,
de mind az a láng, ami fáklya ma kézben,
máglya, s a múlt-tüze csalfa parázs.


A főoldalon publikált versem, ütem-helyesebb változata.

Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontosodik kiben maradt még őserő.


Mi egész ma? Fél a vágott Corvin-negyed, plázacicán nőtt egy sereg kölyök gyerek,
fegyver helyett szatyor, s benne gránátalma, üveges tekintet pénzre, vagy a véres falra.


Ropogó időgerinc, remegő velő,
csontkovács kinek kezében van őserő.


Tudatlan világ akkor, ma: megtévesztés,
vetítenek, vagy sorsot vág az éles kés,
véradáshoz steril tű kell, vagy gyors golyó,
mi zacskós segély, vagy szivárgó vérfolyó.


Ropogó időgerinc, remegő erő,
szívében áramlik kiben maradt még ősvelő.


Időközök, rajtunk tépett emberöltő,
dadánk volt a múlt, egy októberi bölcső,
ott felejtve ringatjuk rigolyáinkat,
s tartást adunk az időcsigolyáinknak.


Ropogó időgerinc, teremtő erő,
hősök születnek ott, hol vannak emlékezők.

Őseid árnya tűnik fel a puszta homályban,
vérvonaluk húz csíkot a rőt horizonton.
Áldozatuk nyújt intő példát földi világban,
tetteiket felidézni, kulcsokat adhat a mához:

Nem volt soha apánk Nimród fia?
szkíták lelt szarvasa: utópia?
Idegen kéz írta história;
hogy e népnek kell finn-ugornia.
Ez a föld a magyaroké!
Kézai vére vagyok én!

Térden tűrte egy halódó világ,
égi kéz napkeleti ostorát,
ifjú nyugalmat lelt Magor földjén,
hun székely őrzi a hadi ösvényt.
Ez a föld a magyaroké!
Attila vére vagyok én!

Avar látta fehér lónak nyomát,
törvény és állam vasakaratát,
pogány, keresztény büszkén remélte,
otthont lelt a Kárpát-medencében.
Ez a föld a magyaroké!
Árpádok vére vagyok én!

Elhalt erős fának hímes ága,
nő vérén kelt a hon boldogsága,
Visegrád lett hármak szövetsége,
fénykor az ország belső békéje.
Ez a föld a magyaroké!
Anjouknak vére vagyok én!

Európa sötétben sakkozott,
csikó mént, erős bástyát áldozott,
de királyban gyűlt az összes erő,
s mattra festett minden ellenkezőt.
Ez a föld a magyaroké!
Hunyadi vére vagyok én!

Kereszt alatt a megfáradt néppel,
jobb ágyain megharcolt a végzet,
a trónra emelt halál ösvényén,
megihlette Werbőczy új törvényét.
Ez a föld a magyaroké!
Dózsának vére vagyok én!

Juhakolban farkasok szorongtak,
üvöltve estek török toroknak,
hont védett életük halál karma,
a túlerőnek nem volt hatalma.
Ez a föld a magyaroké!
Dobónak vére vagyok én!

Volt egy sziget a veszedelemben,
egy költött vadkan a rengetegben,
várat védett az asszonyi erő,
családfát gyűrűz a hőstemető.
Ez a föld a magyaroké!
Zrínyiek vére vagyok én!

Sápadt félholdra labanc smink dukált,
nem láttuk: láncot cseréltünk Budán,
szebb jövőre vágyott a vak botján,
s Rodostóba merült az új alkotmány.
Ez a föld a magyaroké!
Rákóczi vére vagyok én!

A bús aranylánc hídnak öltözött,
eszmék járták át a rangok között.
Forr a dal omlott a bécsi szelet,
de a medve talpa vérízű lett.
Ez a föld a magyaroké!
Széchenyi vére vagyok én!

Háborgó világ, bárka imbolygott,
jövőt hazudtak hamis apostolok,
profécián terelt tévútra vitt,
hajótörött ország feküdt romjain.
Ez a föld a magyaroké!
Áldozatok vére vagyok én!

Tépett zászló októberi szélben,
lélegzetet adott a népítélet,
forradalmat csodált a lusta világ,
s vért tankoltak idegen banditák.
Ez a föld a magyaroké!
Nagy Imre vére vagyok én!

Hajszálerek telnek újra a végen,
fut Délvidék, becsobog Erdélybe,
Felvidék teste is Kárpátalja,
múlt-kapocs, mi e hont összetartja!
Ez a föld a magyaroké!
Hazámnak vére vagyok én!

Hordák árnya tűnik fel a puszta homályban,
hull a szemét és csíkot húz a föld horizontján.
Változik minden vasháló a hajdani bástya,
nincs az a pénz, mi vérvonalunkat megtépázza.

Képtelen étkeket főznek a séfek,
egy medve tanácsos osztja az észt,
kényszeredett mosolyokkal az arcon
rágja magyar hon a talpakat még.

Pártol a kukta a gőz telenyomja,
tűz heve lobban, kopogtat a nép,
felvonulásban a béke porára,
fegyverek hangja ropogtatva lép.

Új menüt írnak az ifjak a falra,
az étlapon hús marad vérmártás,
tunkol a tankon a ruszki kalandor,
a lánctalan nép sora érvágás.

Íz-teli étkeket főznek a séfek,
aczél szelep lecke a kuktáknál,
kényszeredett alapelv a barakkban:
cirkusz, az étel, a hazugságlánc.




,

Nem felejtünk el!

Kihunyt gyertyák kígyó füstje

tekergőzik a múlt testén,

tizenhárom lélek

hagyja el a huszármentét.

Nem felejt e nép!

Benne vannak minden zászló

libbenésben, kokárdában,

minden szívverésben, vádló

szemük, nemzet kiáltványa,

könnyes taps lett ez a dráma.

Októbernek hatnia kell,

emlékünkben ott van a hely,

magyar, horvát, német vagy szerb,

halálukból életünk lett!

Nem felejtünk el!