poste restante

 

Visszapillantó

 

A nyár illúziója mintha végleg

itt maradna, valós fényekben fürdik,

nem aggódik az elmúlás miatt,

pedig az ősz csendben készülődik.

 

Ha ideér, még nézhetnénk a fákat,

lomb-jelenések közt levélre festett,

valószerűtlen szín-varázslat,

pár lélekmadárnak biztos rejtek.

 

Talán mondhatnál megint bókokat,

leveleket gyűjtenénk, mint régen,

de már másképp szeretnél,

túllebegve a meséken.

 

Erősen fognád a kezem,

szorítanád úgy, hogy fájjon,

kibírnám, míg visszarántanálak

szakadéknyi zuhanástól.

 

Szétröppent nyarak szállongó színeit

vásznára gyűjthetné még az élet,

lehetne szürreális, de akár valós, 

őszi kép is... ha élnél, s ha szeretnélek.

 

nem dolgom

  

nem dolgom rendbe tenni

elég feladat naponta lenni

a magam világát látni át

mástól nem várni csodát

 

a föld ölébe gömbölyödve

gyermekként élni örökre

elhinni hogy bűneimért

„megbűnhődött már” aki ért

 

de mi van ha mégsem lehet

már káoszban vágni rendet

ő sem tud de azt hiszem szeret

s én is azt teszem  amit lehet

 

megítélnek és legtöbbször el

kik semmit sem hisznek el

előírják milyennek kéne lenni

megmondják hogy kéne szeretni

 

nem dolgom rendbe tenni

mert mi van ha mégis lehet

a föld ölébe gömbölyödni

s megérezni  mi a szeretet

 

 

 

zárókép

a búcsú fájna

és adni kéne valami emléket

de már nincs semmim

így búcsú nélkül megyek

az égen hagyok egy kicsi kéket

enyhíteni a feketéket

 

 

 

Kóma

 

Homályos részletek, összeolvadt síkok.

Kábult erőterek úgy vesznek körbe

itt, ahol vagyok, mintha keresnének

s kétségeimben osztoznának hajnalok.

 

Elsétál az éjjel a méla Hold előtt.

Árnyékká vedlenek az ismerős falak.

Félelmek ablakán pár megriadt alak

tapintja ki lassan az üvegfalú időt.

 

Furcsa pantomim, néma mozdulatok.

A kékség határai végleg elmosódnak,

nem tudni hol a fönt, hol a lent, s szavak

tornyairól rebbennek szét madárbánatok.

 

Tenyered melegén feloldódna a csend,

éjszaka vagy nappal, nem számítana már,

de csak homályos horizonton leng a nyár,         

s az ég homlokodon fölöttem dereng.

 

 

 

 

ugyanúgy

 

körbeírom nagyon óvatosan

mielőtt még észreveszi

s random megváltozik megint

mert ez az a változás  ami

az állandóságot jelenti

 

mire leírnám megváltoztatja

máris a sorokat az élet

így megint csak körülírhatom

mint átsuhanó konstans emlékképet

mielőtt a gondolat köddé lesz

 

azt gondoltam szerettem

de megváltozott köröttem az élet

a nyár  az ősz  a szerelem

s egy öröknek hitt érzés

észrevétlen semmivé lett

 

azután ismét megváltozott

mert változik a semmi is

folyton átalakul egy ős-képzet

amitől már tudom lehetséges

a lehetetlen is és ugyanúgy  

kibírom ha véget ér az … 

 

... aztán óvatosan megint körbeírom