poste restante

képes 

képes vagyok akár egy atlasz 

kinyitom távoli tájaim sorra 

lapozgatok földrészek között 

s néhány tengert átugorva 

egy más országba költözök 

képes leszek rá és itt hagylak 

terek folyók völgyek hegyek 

elvisznek vagy elrejtenek 

észrevétlen előled is 

ha elmegyek nem nézek

és nem jövök vissza 

ha mégis eszedbe jutna 

és keresnél ne lapozz vissza 

képes vagy rá hogy te legyél 

aki az atlaszt becsukja

mert képes rá 

hogy magától kinyíljon újra

A hajó

Van egy titokzatos hajó,

 ami inkább repül,

amikor úszni volna jó,

föld fölé száll, nappal kering,

éjjel hullámok hátán

lassan, messze ring,

ám soha el nem merül.

Sebessége mint a gondola

siklik, szélnek feszül,

fedélzete napfény otthona,

árboca csúcsán csillagraj ül.

Hol tengeren, hol égen lebeg,

mintha súlya sem volna tán,

szárnyán, vitorláján nincsenek jelek

és nem is kétéltű hidroplán,

de otthonosan mozog

 gleccserek, jéghegyek haván,

s fönt is a felhőhabokban,

vagy lent, ha vízen csobban

naponta nyer meg egy csatát…

Csak a békéért teszi talán,

azt is halk hajókürt-szóval

s közben egy szelíd torpedóval

minden nap szíven talál.

Tengeren

Körbehajóztam én is párszor a földet.

Volt szélcsend, de sokszor vihar gyötört meg,

tudom, hogy nem hiszed, azt mondod: képzelet,

ám bizonygatni minek… és úgysem lehet.

Térképem is volt, mert valamit kerestem,

míg kitartóan navigált pár csillag felettem.

Elkísértek, jött régmúlt fényük is velem,

mutatták az utat, ami fénytörténelem.

Hajóznak még ők is a sötétség tengerén,

épp olyan árvák ott fönt, mint lent te meg én…

Tán minket kutatnak, távoli szív-kikötőt

s közben földre sodorják a végtelen időt.

Felszedem a horgonyt, tovább kell mennem,

nem jelöli térkép, de meg kell keresnem...

Pontosan tudom, hol vannak szép partok,

már egyik sem vonz, egész máshová tartok.

Ha nap süt, ha szél vág, ha arcomba eső hull,

tűröm s nem riaszt, ha tenger haragja dúl.

Bennem béke utazik, csend és egy álmom:

ezernyi éden-sziget rejtőzik az óceánon,

de csak egy, ami rám vár. Meg kell találnom.

Szembenézések

Rézszirmú virágát kínálja a Hold,

köntösét meztelen felhőkre dobja,

várja, hogy a Nap özönhaját lebontsa

s nézik egymást az éjre várakozva.

A házfalon árnyékos, vékony vonal

fut, rejteket keresve elakad félúton,

egy darabig farkasszemet nézünk

aztán föladja, repedéssé bámulom.

Fűzágak közül néz rám az ég szeme,

fürkész pillantását még nem állhatom,

sötétséggel fenyeget, de én ráhagyom,

már beírtam magam a fénytörténelembe.

Például 25 év ...

/ Szavak erdejében…/

Például 25 év..., hát mondd, mi az?

A’Mont Blanc csúcsán’ fénykalap,

homlokon villanó, szerelmes pillanat,

vagy csak olvadó ’hegyek sörénye’,

a zsarnokság ezer ragozott igéje,

foltozott lélek, magyar szív-toldat…?

Nem. Csak egyetlen mondat.

Szép szavak erdeje, amerre járnék,

ahol már tudom,’hogy másnak e tájék’..,

hol’ a kétszer kettő józansága

hull rá’ a lassan pusztuló világra...

’ Világnak világa, virágnak virága,

 keserüen kínzatol, vas szegekkel veretel’…

A szó 'értelemig hatol s még tovább'

érhet el, eljuthat ’értől az óceánig’

s fel, egész a csillagokig!

’Ó, csillag! Mit sírsz, messzebb te se vagy

 mint egymástól itt a földi szivek’,

de minek a vers és minek már a szó,

ha csak trendi nyaralóhely Balatonszárszó

... és ’nem mondhatom el senkinek…’

Huszonöt év… hát mondd, mégis, mi az?

A megszámolt veszteségek? Ki érti meg?!

Otthonok, szerelmek, anyám, apám…

a szabadság,  a munka,  a hazám…

Két hű kutyám egy ideig még maradt

velem, s aztán madarakra, fákra emlékezem,

a többi semmivé porlik az időprés alatt…

25 év.., nincs is idő, ugyan! Mondd, mi az?!

’Sem utódja, sem boldog őse...

sem rokona, sem ismerőse

nem vagyok senkinek...',

élek, mint ’százhuszat verő szív’-ek

mikor ’még nyílnak a völgyben’

s jöhetnek bár lángsugarú nyarak,

ledéren, vidáman, könnyen,

az álom mégis szertefoszlik, 'eliramlik'...

A virág érzi, ő is illúzió, csak illatlenyomat, 

átzúg felette egy vonat… s a síneken

 semmi... csak a szeretet és a vers marad…

’Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem – de a sorsom

történelem és ezerévnyi!’

A versben ’ ’  között rövid idézetek és utalások találhatók: József Attila, Vajda János, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Váci Mihály, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és Petőfi Sándor verseiből, valamint  az Ómagyar Mária siralomból.

 Azért írtam, mert 25 éve történt, hogy a sors életem egyik meghatározó helyszínéről egy másikra 'navigált...' Akkor még nem tudtam, milyen sokat köszönhetek azoknak, akiket szerettem és később elveszítettem... és mennyit köszönhetek a verseknek és a költőknek, akkor is és ma is...  Hálás vagyok érte! Itt is mindenkinek köszönöm.