poste restante

Egyéb
Rozella•  2019. január 10. 16:57

Egy nímand ars poeticája


Egy nímand ars poeticája

 

/ magamnak /

 

Ne bámuld a falat,

 láttad már eleget.

Írj. Úgy mint a szél,

 homokba jeleket.

Rajzolj az égre napot,

sivatagba nyíló virágot,

nem fáj úgy, ha szíved

a szélbe kiáltod...

Gyenge hangod bátran

 bízd a porviharra,

és szeresd, aki a ’világra’

 emlékül méltónak

    a múló virágot találta,

ő tudta, miért ítélte halálra…

 Te csak mesélj,

 mint ki már körbejárta

százszor is a földet,

 és látta életre kelni,

amit százszor, ezerszer megöltek…

Ne tévesszen mázas dicséret,

el ne térítsen alja vád,

csak jó szándék vezessen:

„ .. ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.”

Ha más nem, egy rózsa

szétszórt néhány szirma.

'A szó elszáll, az írás…'

Nem. Ne hidd, hogy megmarad,

nem helytálló minden régi tanítás...

mégis, mikor a jeges szél

 a falakon is átsüvít,

 hogy szavaid tombolva szétfújja, 

te ne bánd! Írd őket újra,

 és szórd mindet örömmel a falra!

 


(az idézet József Attila: Kertész leszek c. verséből való)




 

Rozella•  2018. november 29. 19:41

A Hold egy napja



A Hold egy napja

 

Hazaballag a hallgatag este,

kányaszín kabátját leteszi,

megszokott, hanyag mozdulattal

odaveti egy csillagszegre.

 

A Hold felriad, fél fényköpenyét

hamarjában magára ölti,

másik felét az éjre takarja,

ne féljen, ha neki el kell menni,

 

de mielőtt elindulna újra,

végiggondolja merre is vitte

a tegnapi útja, és miért,

hogy Napja így magára hagyta?

 

Megfejtetlen, málló időtekercsek

várnak, míg a Föld lassan felé fordul,

kíséretként a halkuló felhőtercek

közé a szél még be-be mordul.

 

Fényhálók lengnek az égi Nasca síkon

körbe vesznek, már nincs hová szökni,

átkelve lebegő szivárványhídon

lépkedve, csak a szív szavát követni…

 

Hajnalra ezüstjét elszórja önzetlenül,

ami sosem volt övé lehull a földre,

de az a fény, mit őriz ott legbelül, 

övé marad már mindörökre.

   

A Hold egy napja sem lehet más,

mint az enyém a tiéd nélkül,

szürkeségen áttörő ragyogás,

amit egy nap hagyott emlékül.

 






Rozella•  2018. november 1. 10:43

A hinta


A hinta

 

Alig pár percen múlt, de nagy szerencséje volt.

Gyorsan jött, és szirénázva vitte el a mentő.

Azonnal megműtötték.

Később kapott új szívet, lecserélték a vérét,

majd sokáig altatták, lélegeztették..

Mindenki mindent megtett érte,

amit csak lehetett. Hosszan,

keményen küzdöttek az életéért.

Nagyon, nagyon nehéz nap volt,

és még nehezebb éjszaka.

 

Úgy érezte, aznap meg fog halni.

Lázálmai voltak, félrebeszélt.

Álmában egy zöldre festett hintában ült,

ahogy annyiszor rég, kislánykorában.

A hinta szállt vele le és föl, le és föl,

ide-oda lengett, egyre mélyebbről

egyre magasabbra lendült,

hatalmas íveket írt le a levegőben.

Olyan érzése volt, mintha

egy fordított szivárványon repülne,

aminek a végei belevesztek az ég kékjébe.

Eleinte élvezte, de valami hirtelen

megváltozott, szédülni kezdett,

a szivárvány színei lassan elmosódtak,

mind eltűntek, már csak szürkeség volt.

 

Félt. A hinta egyre gyorsult, majdnem átfordult,

de többé nem tudta megfékezni,

tehetetlen volt, nem tudott belőle kiszállni.

Rajta már nem múlt semmi.

Akkor végre előbuggyantak a szeméből

a fájdalom soha el nem sírt könnyei,

áradatként ömlöttek, átáztatták a ruháját,

a haját, az ágyát, a véres kötéseit. 

Hajnalig hullottak, megállás nélkül

küzdöttek a néma könnyek

a haláláért, … de hiába.

 

Egyszer csak kisimultak a vonásai,

teljesen megnyugodott és elaludt.

Reggel a Nap, mielőtt útjára indult

benézett hozzá, hogy felszárítsa

utolsó könnyeit, és akkor megtörtént.

A hinta földet ért magától.

Hangosan, erőteljesen felsírt,

megszületett az Életre.



 

Rozella•  2018. május 20. 15:13

Nem tudom ...





Nem tudom, ki hogy van vele...  Vagyunk itt jó páran, akik nem ma kezdtük az írogatást... Ha személyesen nem is, de évek óta ismerjük egymást a versekből, az írásokból...  Valamiképp hatunk egymásra, megosztunk élményeket, gondolatokat, örömet és bánatot, történeteket, érzéseket, félelmeket, hangulatokat...  A képzelettel átszőtt valóság így virtuálisan is rég összeköt már sokunkat.


Talán ezért van, hogy nekem sokan hiányoznak innen, akkor is, ha van, akiről tudni lehet, hogy szándékosan nincs jelen már...  de sokan egyszerűen "eltűntek", vagy nagyon ritkán írnak, jeleznek...  Írhatnék neveket is, de nem teszem, mert senkit sem szeretnék megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Persze szíve joga bárkinek hogy ír -e blogba, vagy nem ír... csak szeretném ha tudnák, hogy hiányoznak...


Kívánok nekik is szép ünnepet, reményt, támaszt és vigaszt, esetleg múzsáik látogatását is, ha épp arra volna szükségük!








  

Rozella•  2018. február 26. 16:52

"Holott a semmi van jelen..."


Változatok  „halál-közel”- re

 

Talán így…

 

„Holott a semmi van jelen”

egy könnyedén lejátszott élet,

szoruló hurok, kimondatlan ítélet.

Az idő visszaszámol, és milyen kegyes,

megmenti a lassan vegetáló haláltól,

kihűlni lázban mégis csak könnyebb,

de átkozottul fáj.., keserű könnyek

hullnak a holdvilágra…így nem mehet el…

Valamit tenni kell, talán még utoljára

szembenéz egy képpel… remegő kézzel

"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára " .

 

 

Álmatlanul

 

"Holott a semmi van jelen," 

átvilágítva is fénytelen mondat, 

csak pár gondolat, ami megszökött, 

s addig a szerelemre is gondolhat...

Szürke köd nyeli el, megidézni képtelen, 

mert két heveny hallgatás között 

akut hiány terül a mellkasára,

valami feldereng egy csillagfény mögött,

olyan valóságos és érthetetlen,

de beletörődött már, hogy elérhetetlen…,

"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára " 

 


Vezeklés

 

"Holott a semmi van jelen," 

átvilágítva sok fénytelen mondat, 

menekülés, zaj, megsebzett holnap,

ködvariációk egy körbezárt témára,

szédelgő értelem, ami megszökött, 

szigorúan őrzött agyrácsok mögül,

de az átjárható határtalannak örül.

Előtte lebegő kép, elérni képtelen, 

mert két, heveny hallgatás között 

a múlt szorító fóliája feszül a mellkasára,

enyhítésért gyorsan beleslukkol a mába, 

szétárad ereiben a szeretet, ’igen, az milyen jó lehet…’

de megszokott sajgás a magány torokkaparása,

 a végzetes lázat ma még megelőzve,

a vezeklést elhalasztja bizonytalan időre, 

"gyufát gyújt és megágyaz éjszakára " .


(az első és utolsó sorok: Pilinszky János : Kárhozat c. verséből idézve)

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom