poste restante

 

 

A várakozás pásztái

 

Úgy várlak most,

ahogy harmat-szemű völgyek

várják csillagrajok röptét,

magukba szívják remegve

a földet alig érintő pásztákat,

de mire fölocsúdnának,

a fény aláhull a semmibe.

 

Úgy várlak,

ahogy csak elsimult óceán

várhat az éltető hullámra,

apály-dagály ritmus áramlásra,

holdfény szülte, lélegző csodára,

hisz a tenger minden cseppje

elveszne nélküle.

 

És várlak még,

amint hallgatag éjeken 

állandó felvillanásod

átsuhan a létemen,

képtelen, sötétlő képzet..

Fényfonál a mindenségben,

mit semmi szét nem téphet.

 

Úgy várlak most,

mikor december párái szállnak

és szinte fájnak a csendek,

s a még láthatatlan viharok

valahol épp csak születőben,

„de ha látlak, mennydörögjön zengjen,

csak te cikázz itt benn a szívemben”

 

mert úgy várlak,

mint szavak, a kimondatlanok

várják, hogy megformáljalak;

úgy, mint a hullócsillagok

várják elvesztett fényüket az éjben,

hajnalpárás völgyek ölén,

fénytelen időtlenségben.

 

 

( Az idézet: Janus:  „voltál vagy s leszel”  c. verséből való.  Köszönet érte!)

 

 

120

 

 csendben túlélhető

talán egyszer-egyszer

ám azt nem bírja ki

ha hajnaltól hajnalig

mindig százhuszat ver

 

ezelőtt százhússzal is

dobogtak szívek százhuszat

 de ma hiába kérdenéd

bármelyiket hogy mit érzett

 akkor és ott

lobbanva lángra gyúlva

 

s ha elmondaná sem értenéd

ahogy százhúsz múlva

téged is csak az érthet

 aki egyszer már belehalt

 mégis százhúszat dobog most

… és mindörökké érted

 

’Kis éji zene’

 

Szeptember végi csillagképek

meditálnak az őszi Tejúton

azon, hogy vajon milyen húron

vagy billentyűn szólhat szebben

ami összecsendül a szívekben?

Csend dobban egy mágikus dallamban

az égen, a Hold ünnepi frakkban vezényel

körötte különös, csillogó zenekarban,

a szférák ezüst szimfóniája zeng

előbb halkan, aztán egyre hangosabban,

forte, majd újra piano... fény dereng,

adagio - álomakkordokon száll le az éj -

... és hajnalig csak a szerelem zenél.

https://www.youtube.com/watch?v=K0LPACaZ0o8&lc=z132jvfhhmelfnzqe04cdp54fkehzr2b1xk0k

 

Ott

 

Ott, hol a galaxisok egymásba folynak

s a Tejút fénye ezüst folyóként hömpölyög,

ahol lelkek kis lámpásai ragyognak,

hogy partot érjen a hajótörött,

leljen menedéket, új esélyt találjon,

mind, ki a földről elköltözött…

 

Ott, a csillagrakparton foglak várni.

békésen, végtelen türelemmel

egy csónak ring majd,

ott, ahol nem számít már az idő,

s félni többé soha nem kell.

 

Egyszer megérkezel,

az elvesztett utat megtalálva,

de addig, - ha kell millió évekig -

ülök egy csónakban összezárva

az égbolton hullámzó szerelemmel,

igen, várni foglak,

ott… ahol lennem kell…