poste restante

 

„nem véd páncél, a szeretet a fegyverem,

de csatáimat így is megnyerem”

/VooDoo/

 Eleven kép

Jóvá soha nem tehetem.

A megbánás keselyűje húsomba tép, 

bűnök szilánkjai sértik fel a lelkem,

nem tűnt mitológia, - eleven kép.

Darabokat hasít ki éles csőre,

halálmadár lakmároz belőle,

vijjogva, győztesen hordja szerteszét. 

Van, mit nem gyógyít semmi szentség,

sem a beláthatatlan rég, és hiába, 

hiába is volna mentség...

Isten nem szól, nem is vádol.

Rám szegezi a szeretet fegyverét,

mi hangtalan, de én tisztán hallom

amikor közelebb lép a távol,   

és tudom, ha ölni készül majd a Vég

- bár nem véd meg a haláltól -,

 vértjét rám adja az Ég.

 

 

pillanatok

  

se a járásom se a nézésem

se lábnyomom sem illatom

nem marad itt tudom

„sem rokona sem ismerőse”

és nem lettem az utca hőse sem

nekem nyolc hogy mit hiszel

hová mész és honnan el

„nekem szülőhazám itt

e lángoktól ölelt..”

hol annyi évem ’elszelelt’

és most hiába is számolom

mire telt és mire nem

de lassan telik már a pohár

benne múltam jelenem

csak a jövő jele nem

ma emlék-asztalon vár a borom

ízlelem apró kortyonként iszom

és hozzá elképzelem  

hogy fogod a kezem

csak sétálgatunk az őszben

te nem szólsz én is hallgatok

a mosolyunk sem felhőtlen

mégis ezek a pillanatok

maradnak meg időtlen

én sem értem de mikor írok

(akkor is ha idézeteket csentem)

néha még úgy érzem

szabad és boldog vagyok

 

 

gyermekszemek fényei

 

kódolva van rég

virágok illatában

áradó idő

 

szemek fényében

látszik pici kezekkel

játszik a jövő

 

apró mosolyok

a világ antennája

fogja jeleit

 

válaszul a szél

repíti fel a napig

fények hullanak

 

szeretet-szavak

természet ajándéka

őszi fák alatt

Érintkezési pontok

 

Mint az 1000 + X éjszaka meséi:

szülő, társ, gyermek, igaz barát…

s mind, ki bennem az én életem éli,

belélegzi velem a csillagok porát.

Sugárzó szerelemben ragyog,  

24 karátos színarany a Nap,

s az éjszakák megszámolatlan

csillag-ezüstért vettek maguknak

egyetlen Holdat, azt is kéz alatt...

 

Föld és Ég összehajol bennünk,

mint az egymást érintő körök,

’porból lettünk, s porrá leszünk..’ ,

közben csak a hiányérzet örök…

Honnan a por? Nem tudni. Senki.

a teremtést nem kapta lencsevégre.

 „Lenni, vagy nem lenni ", de mivégre?

Mindennapos lett a szóhasználat,

- a forrást az ember gyorsan felejti -,

életet haláltól csak pillanat választ.

 

Én nem tudom, hogy kéne itt jónak lenni,

ha a kérdés… ha nincs… ha van… ha a válasz…

ha mindig csak az 'én' + az 'én' + az 'én…'

ám a látszat bármi lehet, még varázslat is,

avagy minden empirikus, valódi káprázat,

... de a veszteségek mégis valósan fájnak.

 

Azt sem tudom, kié lett végül is az Éden,

ki lesz ma űzött vad, és ki vadászhat…

Talán jobb nem tudni... Én is csak érzem,

ahogy Isten megtart védő tenyerében,

és úgy hiszem, talán szerethet mégis,

mert megérint néha… + én is…

 

 

Dátumok

 

Vannak olyan dátumok

amik még rám ismernek,

számon tartanak tűnt éveket,

évszakot, napot, percet.

 

Nem tudom  miért teszik,

ha már rég nincsenek itt?

Elmúltak észrevétlen, csendben,

becsaptak, itt hagytak engem,

 

persze jönne mind vissza, sorban,

bár helyettem már valaki mást találna,

de higgyék csak, hogy vagyok aki voltam,

mert aki lettem, annak jobban fájna...