poste restante
SzemélyesÉrc, kő, fa...
Érc, kő, fa…
/ Fiamnak/
Ércből, kőből, fából, gyökérből…
nem tudom, miféle anyagból vagyok?
Van bennem a csillagok porából,
a Hold pereméről lábat lógatok,
átlépem ha kell, a saját árnyékom,
míg földi létem kering a nap körül,
de szívedben meglelem otthonom,
hol érc, kő, fa és gyökér... anyává lényegül.
Egy Tündért kértem
Egy tündért kértem
/ Szofinak /
Egy Tündért kértem ajándékul neked,
ki maga is tünékeny, akár a lét,
hogy mutassa a szépet, a lényeget,
ha nem látod át a szavak rendszerét.
Miattam ne bánkódj, felejts el engem,
mikor csillagokba húz az én időm.
Álmodj szépeket, ha meséim kezdem,
s megelevenednek az égbolt-terítőn.
Kezem melegét érezd tenyeredben,
higgy a csodában, ha majd megérint.
A tűz missziója: égni, lobogva,
parázs fölől a fény gyorsan ellebben.
Nézd, a Tündér mintha hívna,- felém int,
és könnyű csókot lehel homlokodra.
2025 január 19.
én én én ...
én én én …
egyetlen univerzum
egyetlen csillagát
egyetlen csillagnak
földre ért sugarát
én teremtettem…
egyetlen bolygónak
egyetlen helyét
egyetlen helynek
az összes színét
én festettem…
egyetlen napnak
egyetlen pillanatát
egyetlen pillanat
örök lenyomatát
én őriztem…
egyetlen álomnak
egyetlen képét
egyetlen képnek
időtlen szépségét
én álmodtam…
egyetlen versnek
egyetlen sorát
egyetlen sornak
a legszebb szavát
én írtam…
én én én ...
én teremtettem
én festettem
én őriztem
én álmodtam
én írtam
neked
körön kívül
körön kívül
hol is kereshetnélek még
vagy már hiába is tenném
egyszer minden kör-bezár
kitörni belőle képtelenség
benne pásztázó pulzáló sugár
mozdulatlan középpontját
átlósan szeli át a mindenség
el-választott kis terekre bontja
csillagozott körívek mentén
jövő menő érkező hiányok
örülj ha neked nincs ilyen
és nem is fog rajtad átok
kint a körön kívüli térben
teljesülhet egy-egy óhajom
pedig kívánni sem könnyű
hisz már magam sem tudom
mikor mit és hova is zártam
gondosan az egyetlen körbe
ahová bejutni azóta vágyom
de csak egy hang súg a fülbe
’lazíts.. szíved ne szorítsd ökölbe...’
/11.04./
Kedvesem
Kedvesem
Kedvesem, ha már csak óvnál,
a testen kívüli láztól,
és úgy kívánnál álmodban
a valóságtól egyre távolodva,
csak lehelet-finoman
„tedd a kezed homlokomra”,
mert álmodott érintés is fájhat,
amint egyetlen pontba
sűrűsödve csontig sebet éget,
„úgy őrizz, mint ki gyilkolna”,
igen Kedvesem.., én is téged.
A fájdalom is csupán illúzió,
mert a valós elmúlás - fétis.
Ott lebeg túl a horizonton,
anyagtalan lélek-lépés,
föld és ég alkotta szintézis;
mint eső utáni fénytörés,
látomás a szivárványon
egy csepergős, őszi délutánon.
Kedvesem, az élet sem más
csak elsuhanó, éber-álom,
áldás, szerelem-zápor,
mi átporoz a szív-tájon…
„Az egész nem igaz: - álom,
fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.”
/Az idézetek: József Attila: 'Tedd a kezed ' , és Váci Mihály: 'A cigánylány ' c. verséből valók /