poste restante

 

Érc, kő, fa…

/ Fiamnak/

 

Ércből, kőből, fából, gyökérből…

nem tudom, miféle anyagból vagyok?

Van bennem a csillagok porából,

a Hold pereméről lábat lógatok,

 

átlépem ha kell, a saját árnyékom,

míg földi létem kering a nap körül,

de szívedben meglelem otthonom,

hol érc, kő, fa és gyökér... anyává lényegül.

 

 

 

Egy tündért kértem

/ Szofinak /

 

Egy Tündért kértem ajándékul neked,

ki maga is tünékeny, akár a lét,

hogy mutassa a szépet, a lényeget,

ha nem látod át a szavak rendszerét.

 

Miattam ne bánkódj, felejts el engem,

mikor csillagokba húz az én időm.

Álmodj szépeket, ha meséim kezdem,

s megelevenednek az égbolt-terítőn.

 

Kezem melegét érezd tenyeredben,

higgy a csodában, ha majd megérint.

A tűz missziója: égni, lobogva,

parázs fölől a fény gyorsan ellebben.

 

Nézd, a Tündér mintha hívna,- felém int,

és könnyű csókot lehel homlokodra.

 

2025 január 19.

én  én  én …

 

egyetlen univerzum

egyetlen csillagát

egyetlen csillagnak

földre ért sugarát

 

én teremtettem…

 

egyetlen bolygónak

egyetlen helyét

egyetlen helynek

az összes színét

 

én festettem…

 

egyetlen napnak

egyetlen pillanatát

egyetlen pillanat

örök lenyomatát

 

én őriztem…

 

egyetlen álomnak

egyetlen képét

egyetlen képnek

időtlen szépségét

 

én álmodtam…

 

egyetlen versnek

egyetlen sorát

egyetlen sornak

a legszebb szavát

 

én írtam…

 

én  én  én ...

 

én teremtettem

én festettem

én őriztem

én álmodtam

én írtam

 

neked

körön kívül

 

hol is kereshetnélek még

vagy már  hiába is tenném

egyszer minden kör-bezár

kitörni belőle képtelenség

 

benne pásztázó pulzáló sugár

mozdulatlan középpontját

átlósan szeli át a mindenség

el-választott kis terekre bontja

 

csillagozott körívek mentén

jövő menő érkező hiányok

örülj ha neked nincs ilyen

és nem is fog rajtad átok

 

kint a körön kívüli térben

teljesülhet egy-egy óhajom

pedig kívánni sem könnyű

hisz már magam sem tudom

 

mikor mit és hova is zártam

gondosan az egyetlen körbe

ahová bejutni azóta vágyom

de csak egy hang súg a fülbe

 

’lazíts.. szíved ne szorítsd ökölbe...’

 

/11.04./

 

Kedvesem

 

Kedvesem, ha már csak óvnál,

a testen kívüli láztól,

és úgy kívánnál álmodban

a valóságtól egyre távolodva,

csak lehelet-finoman

 „tedd a kezed homlokomra”,

mert álmodott érintés is fájhat,

amint egyetlen pontba

sűrűsödve csontig sebet éget,

„úgy őrizz, mint ki gyilkolna”,

igen Kedvesem.., én is téged.

 

A fájdalom is csupán illúzió,

mert a valós elmúlás - fétis.

Ott lebeg túl a horizonton,

anyagtalan lélek-lépés,

föld és ég alkotta szintézis;

mint eső utáni fénytörés,

látomás a szivárványon

egy csepergős, őszi délutánon.

Kedvesem, az élet sem más

csak elsuhanó, éber-álom,

áldás, szerelem-zápor,

mi átporoz a szív-tájon…

 „Az egész nem igaz: - álom,

fekszem és kitalálom,

csak hogy valami fájjon.”

 

 

 

/Az idézetek: József Attila: 'Tedd a kezed ' ,  és Váci Mihály: 'A cigánylány ' c. verséből valók /