poste restante

 

Felhők falán

 

február átrajzol

halványuló kontúrok

ébredés ellen harcol

a mindörökké álom

ki kit győz le nem tudom

csak csendben kivárom 

a földön és azon túl

az óperencián

ha egy csillag kigyúl

elindul a fénygörgeteg

terjengő titok lebeg

lentről föntig kúszó lián

amott egy gépszörnyeteg

vészjeleit egyre pörgeti

az égen átzúgva sistereg

felhők falán foszló graffiti

füstszín kódja fölöttünk lebeg

azt üzeni  EG ÁI S TL AB IV EG

 

 

 

Érc, kő, fa…

/ Fiamnak/

 

Ércből, kőből, fából, gyökérből…

nem tudom, miféle anyagból vagyok?

Van bennem a csillagok porából,

a Hold pereméről lábat lógatok,

 

átlépem ha kell, a saját árnyékom,

míg földi létem kering a nap körül,

de szívedben meglelem otthonom,

hol érc, kő, fa, gyökér... anyává lényegül.

 

 

 

Egy tündért kértem

/ Szofinak /

 

Egy Tündért kértem ajándékul neked,

ki maga is tünékeny, akár a lét,

hogy mutassa a szépet, a lényeget,

ha nem látod át a szavak rendszerét.

 

Miattam ne bánkódj, felejts el engem,

mikor csillagokba húz az én időm.

Álmodj szépeket, ha meséim kezdem,

s megelevenednek az égbolt-terítőn.

 

Kezem melegét érezd tenyeredben,

higgy a csodában, ha majd megérint.

A tűz missziója: égni, lobogva,

parázs fölől a fény gyorsan ellebben.

 

Nézd, a Tündér mintha hívna,- felém int,

és könnyű csókot lehel homlokodra.

 

2025 január 19.

Útközben

 

Önjáró sejtek

csúcsra képzelt

tobzódásában öröm

hiánya, siralomvölgy

sóvárgó kesergő magánya,

osztódó kényszer

a lent és fönt között,  

silány  középszer,

mindennapi félelmek

vagánya, ne legyek!

Ne legyek sosem

a hamisság igazsága,

maradjak a lét számára 

csak élni vágyó képzelet.

Hajózni mégis kell, lehet

vitorlát bontani egy más,

és egymás-irányba,

valahol talán összefut, 

de bárhová fut, minden út

visszaér egyszer

önmagába.

MEGINT

 

„A hangraforgó zeng a fű között”

mert a sátán MEGINT angyalnak öltözött.

Emlékezz rá, láttad már ezt a képet,

dúvad szarvaik ökleltek egy népet,

véres karmaik kéjesen görbültek,

de egészben is lenyelték volna,

ha belefér hatalmas pofájukba;

és most kénköves, habzó szájjal

a Szózatot s a Himnuszt megvetik.

Maradék testét is cafattá tépnék,

hiszen azt végképp nem érthetik,

’ miért nem döglött már meg’,

... „ahogy kérték”…

Barbár mód, foggal és körömmel

tobzódva élveznék jajkiáltásait,

felöklendezett kárörömmel,

vérszagra gyűlve már MEGINT

várják a végzetét, telekürtölik

degesz pénzzsebét a világnak:

hogy nekünk a ’csonka ostobáknak’

már MEGINT Mohács kell,

már MEGINT Trianon kell…

 

… hát mondjátok meg nekik:

egy nemzet feszül fönt a kereszten,

mely ezredévek óta megölhetetlen.

Nekik hamvaik sem lesznek már,

letörlődnek mind a föld színéről,

az aljasság nem marad büntetlen,

megfosztatnak az Ember névtől…

Sátáni vágyuk MEGINT nem győzhet Életen,

” mondjátok hát, hogy nem reménytelen”

 

 

idézőjeles keret: Radnóti Miklós: Majális c. versének kezdő és záró sora