Krisztinka blogja

Majd valaki nemsokára megteheti,

majd ő ápolja és ő szeretheti.

Kicsi éden volt ez itt és sok öröm,

most ezt mindet megköszönöm.

Szentimentális, kacska rímem bőven akad,

búcsúzok tőled kis kerti, rozoga pad.

Fehér fátylas hóvirág, sárga kendős sáfrány,

hozzátok bújok, ott nincs semmi ármány.

Szerelmes szarka építette kócos fészkek,

boglyas buksitokra majd más nézhet.

Ugye te is látod? Ez itt füzérben barka,

rügyeit kis szőrme kabátba takarja.

Esőben erecske pajkosan, hogy szalad,

madárkáknak itt mindig jut jó falat.

Kis házikóban dalol a széncinke: 

csipi-csip magocska, csipi-csip picinyke.

Hallod? Örül a kertem, suttog a napnak:

Gyere, csak gyere s én ölbe kaplak!

Ő boldog nem tudja, hogy itt hagyom,

talán azt igen, hogy szeretem nagyon.

Demens, süket is meg 

vak is.

De jól álcázza a huncut

kis hamis. 

Eszik, iszik, totyogva 

baktat,

ránk már cseppet sem 

hallgat.

Tojik a világra, hol ide - 

hol oda,

nem haragszom ezért se 

soha.

Hát igen, be is pisil de 

spanom,

a foltot stikában gyorsan

kipucolom.

Persze sose tett ilyet 17 

éven át,

csak örömöt adott, ő igazi jó barát.

Foga alig van, kettő 

kikandikál,

nagyokat ásít, mielőtt 

szundikál.

Talán maga a rejtett 

fájdalom,

itt ott kicsit 

megnyomkodom.

Nem sír csak kis bambán 

bámul,

s ha kaparászom totál 

beájul.

Mikor összebújik a kis büdös velem,

jól a fülébe kiabálom, hogy szeretem.

Szorosan ölelem azt sem 

bánja,

tudja még, hogy mi vagyunk a klánja.

Ha jön felé az örök álom, ölembe  veszem szépen,

és elengedem - ugatni a holdat - egy csillagfényen.

Ez most egy olyan 

fura nátha,

zsuppssz egy ezres

C vitamin, hátha...

Mégsem. Valami 

gyógymasszázs a fülön,

égő, vörös füllel 

a fekvést se tűröm.

Tegnap kínomban 

ezt a neten tanultam,

de hamar ezoterikusnak

lenni is meguntam.

Álomba rázott 

többször a láz,

csupa élő

mikroorganizmus a ház.

A narancsnak sincs 

íze se szaga,

az ember lánya 

itt fekszik maga.

Már csak négy 

nap a karantén,

az uram kint 

horkol a kanapén.

Köhögni ma kezdtem

el úgy igazán,

a farmerem lóg

rajtam lazán.

Mert ma már nem 

pizsis a napom,

kicsiny szobám 

elhagyhatom.

Besüt a nap,

leült a por, csak nézem,

majd szívet rajzolok bele

így ni: nyugodtan és szépen.

Vannak napok, amiket dátum szerint tudok, 

van amit dátum szerint sem akartam,

akarok tudni. Olyan fontos, 

hogy tudni sem szabad - van olyan. 

Hogy mit vesz el vagy mit ad, 

az a nap - félelmetes vagy csodálatos. 

Ezek a fontos napok. 

Ezt a mai napot pontosan tudom. 

Van, hogy egy kegyetlen napon

úgy süt a nap, hogy szikrázik, 

pedig mennydörgést és villámlást

akarsz vagy csak annyit, 

hogy mossa el az eső.

Megbocsájtom, hogy egy éve, 

ugyan ilyen szépen sütött 

a nap mikor mentem a proszektúrára. 

Az emberek nevettek, robogtak az autók. 

Ment az élet. 

A gyermek.. az ott.. nagyon zavart volt

és arra gondolt, hogy ez csak egy film - 

az a gyermek nem is ő, mert ő egy felnőtt nő.

Hát persze, hogy nem ő. 

Ezen a napon nincs is joga 

a napnak így sütni! És mi az, 

hogy mások kacagnak, robognak? 

Hogy lehet, hogy nem mennydörög az ég? 

Megbocsájtom, hogy ma ugyanolyan 

gyönyörűen süt a nap, nevetnek az emberek, 

robognak az autók, megy az élet, 

mint egy éve azon a napon. 

Látod, amott vatta foszlott a tavaszi ég,

csak felettem viharban gázló tinta-kék,

hajamba fonok sárga pitypang koszorút,

hogy ne legyek ma már egyre szomorúbb. 

Az erdőn, mezőn elindult a teremtés,

a napsugár fénye hozzám is benéz,

tudja, hogy nem lesz anyák napján Anyám, 

mert mélyen alszik fenn égi vánkosán. 

Álmodja, hogy a tavasz fényesen ragyog,

talán arról is álmodik, hogy itt hagyott, 

ha eső sűrűn pereg és szél zúg vadul, 

a földre le, az ő édes könnye hull. 

Milyen erős ez a szent kötelék, 

csak a halál tud lenni közte ék. 

A világ megint tiszta lesz és új,

de bennem itt roskad a mázsányi súly,

lelkem bezárt ablaka ravatalra néz,

olyan mint ez a vihar, tinta-kék és nehéz.