Krisztinka blogja

Csurran, cseppen, csörgedez,

félig nyitott cső csak az eresz.

Álmosan bámulom, mégis,

milyen nagyszerű hangszer ez.

A szél bujkál, süvítve sündörög,

harmonikát húz és ereszt.

Suhanva bokrokat borzongat,

halkul, majd újra fújni kezd.

Harang kondulja a nyolcat,

távolról sikolt egy sziréna.

Tűz van vagy talán baleset,

megriadt sóhajom - néma.

Teámban a kedvenc kiskanalam,

körbe-körbe halkan csilingel.

Tele van zajjal és zenével

ez a viharos  vasárnap reggel.

Gondolataim messze visznek,

velem tart az őszi  szél.

Színes képekkel játszik,

néha megpihen le-leüldögél.

Aztán felkap, szalad velem,

rezeg, suhog a boróka ága.

Sírok között, otthon járunk már,

fogja kezem, megyek utána.

A hold félve rám hunyorog

egy szomorúfűz szakálla alól,

árnyak lépnek mellém,

de hozzám egyik se szól.

Végre, ahhoz a kőhöz érek,

hol a csendem keresztre feszül,

szemerkélő eső mossa,

könnye búsan elterül.

Meg-megszakadt lélegzetem,

leteszem a  csillogó kőre,

mellé zuhan a szívem,

milyen árva, milyen pőre.

Ott piheg és dobog rajtam kívül,

jaj, ez végképp nem lehet,

csak bennem van helye,

ott őriz és szeret.

Cipelünk itt annyi mindent,
s hogy mi mit ér, mit is jelent,
vájt medrünkbe mélyre nézünk,
kidobni, mi nem kell - félünk.
 
Őrizni meg kell és szabad,
de akad némely pillanat,
horzsolt sebek és pár kacat.
Markolj bele, dobd ki magad,
verje eső, süsse a nap.
 
A sok hely így felszabadul,
fuss hát tovább lágyan, vadul,
mint a szabad hegyi patak,
könnyen görgetve önmagad.

Az álomfalak leomlanak
de a szív új téglákat éget
és cipeli lélek habarcsnak
a benne rejlő mindenséget,
 
emlékek salétromos nyomán
néha kiütnek elmúlt évek
és a rég megkopott létra fokán
a gondolatok vissza lépnek,

gyógyult tenyerével símogat
kibomlott vakolat darabot
és letűnt időket tapogat
amit már maga mögött hagyott,

rámázol pár színes réteget
az érzelem ecset így pingál
és hazudik más időt más teret
a létének támasztott létránál.