Krisztinka blogja

Bennem megkopott tegnapok,
tocsognak,mint ablakon lecsorgó,
hervadó jég-virágban  sóhajok,
a tél hidege bőröm alá mászott,
fagyomban, csendült az angyal üvegcipője,
törékeny lélek-dallamán elcsúszott,
ketten ülünk már a fekete sárban,
nevetünk,kikacagjuk a sóvár fényű jövőt...
majd karöltve feltérdelünk a mában.

Jó ha veled álmodom,
de mindig bennem marad,
örök árván egy gondolat,
mint utolsó ölelés a peronon,
ahogy  a vonat elhalad...

..hallgattuk reggel együtt a rádiót...semmi különös nem történt...nem volt üldözés,zuhanás,félelem,vizsga...csak Te meg én úgy mint rég...megdícsérted a hajam ahogy lazán,tarkómra rendeztem kunkor szálait és borotvahabot nyomtál orrom hegyére-Szeretem ha így kötöd fel a hajad Cinegém...a tükörben összecsillant szemünk és olyan nagyon éreztem...álmomban.

Messze nézek,
koldul bennem a múlt,
tenyerét lefelé tartja,
amit beletettem kihullt.
Lábam előtt,
szétszórt apró kincseim,
nyomukba lépek lassan,
velem sétálnak éveim.
Játszani kell,
a jövőt sóvárogva kikacagni,
mit hoz a majdani koldus,
úgysem lehet tudni.
Érteni kéne,
megérteni annyi mindent,
nem tagadni csak,
hinni akár a lehetetlent.
Messze nézek,
valami lesz ott tudom,
magamba zárom a múltam,
és mégis elhagyom.