Krisztinka blogja

Elfogytál lassan,
hosszú csendben.
A halálról nem beszéltünk,
így volt rendben.
Buta ötlet,
hogy felhívnálak.
Mi maradt belőled,
nekünk s a mának?
A csobogó
a picinyke tóval,
mondhatjuk, túlélted
a jósoltat jóval.
A lányod szeme
mint a tiéd,
itt maradt a
rengeteg miért.
A félszeg mosolyod
szinte látom,
jeleket belőled
kicsi unokádon.
Az udvaron lépteid
több ezer nyomát,
megtalálom majd
éveken át.
Mondhatom: most
pont oda léptem,
ahová te soha
többé nem.
A kezed nyoma
ott van a házon,
rengeteg emlék,
drága barátom.
Igen, furcsa dolgok
jutnak az eszembe,
Néha látni vélem,
hogy jössz velem szembe.

Várok. A temetés óta, megint így van ez.
Elkell, hogy múljon. Belül révedez, meg se szólal. De
ismerem jól magam,majd egy sóhaj felszínre hozza hangtalan, mind azt a szépet és jót, mi a közös múlt.
Itt van bent, mert ez már az enyém. Elmúlt, mint most a nélküle jelenemben ez a fényes szemű gesztenye, 
a nagyon narancs nap. Félek. 
Létezem a zsebemben a gesztenyével, szememben a narancs színű nap fényével. Gyönyörű minden, mint egy mesés látomás.Ősz van, milyen színes is tud lenni az elmúlás.
Nem gondolok arra, hogy meghalt. A földbe tették! Arra sem.
Inkább a tengerzöld szemére, és a hangjára. Azt hiszem amit csak akarok. Majd újra találkozunk és megint a legjobb barátommá válik. 
Szemereg. Siratja az ég is, a hiánya átázik rajtam.
 

Valamikor csak ki kell mondanom: Anyám haldoklott. Nagyon féltem, fájdalmam vele zihált. Álltam az ágy végében, míg a szíve defibrillált.  Hallom az ijedt gyerek hangom- (Tud csengeni felnőtt ajkon?) Anyuka, Anyuka! - követelve mondom. (Régen ilyen hangon szoktam félni.) Visszajött, itt van már! - belül sikoltom. Mindenki összeborul, boldog.  Reszketek, mindent befelé fojtok. Ez már csak rossz emlék. Tegnap pörölt velem a drága, míg az unokákának palacsintát sütött. De szeretem. Ez van, hisz ő a fa, én meg az ága. :) 

Álmosan gubóztam az öledbe, aludtál volna még tovább tudom, de motyogva kértem mesélj nekem mielőtt öltözünk és indulunk. Azóta tudom, hogy mit suttog az erdő és téged miért nem szúr meg a rózsa, kinek lengeti kiskendőjét a gólyahír. 
Szerettem a reggelt, az ébredést. Mennyit bohóckodtunk a fürdőben, Barbon habot tettél az orromra és grimaszoltunk a tükörben.
Velem van a borotvapamacsod. Egy fekete táskában, egy fekete héten utazott velem ide éppen öt éve. Csorba alul, nem tudom mikor tört el, de tudom hogyan cirógat meg az arcomon. Titokban veszem ki a fiókból,  bársonyos érintése mosolyt hoz, a valóságos pillanaton át tudok jutni egy emlékkel hozzád bármikor. Apu, én felébresztelek bennem. Ez jó, megnyugtat. Nem kell hozzá pamacs de mégis jó, hogy itt van. Fényképet nem hoztam, de tavaly meglepett egy párral Fannika.
- Örülsz neki Anyuci?
- Igen, persze, hogy örülök. 
Fanni tud a pamacsról. Mint egy ereklyét úgy mutattam meg neki. Könnyes szemmel csak ennyit mondott:
- Jajj Anyaa.
- Igen, a jajj anyák is gyerekei valakinek mìg csak élnek.


A fényképedre simult a tenyerem. Most én meséltem neked, mert odagubóztam.

Írásait az egyetemen szórta.
Ötvenhat után egy darabig 
semmit nem tudtak róla.
Csitt,
össze-vissza verték,
a család sem ismerte meg.
Valaki elégette minden versét.
Csitt,
ha szólt a Szabad Európa,
együtt daloltunk és hallgattunk híreket.
Nagyanyánk néha bírta csak szóra.
Csitt,
kísértették a borzalmak.
Hogy, hogy angolul így beszélt?
Nyomorék volt és szinte vak.
Csitt,
érte gyújtottam most lángot,
Ő volt a legdrágább nagybácsi, ki
álmodni tanított és látni a világot.