Krisztinka blogja

Vannak napok, amiket dátum szerint tudok, 

van amit dátum szerint sem akartam,

akarok tudni. Olyan fontos, 

hogy tudni sem szabad - van olyan. 

Hogy mit vesz el vagy mit ad, 

az a nap - félelmetes vagy csodálatos. 

Ezek a fontos napok. 

Ezt a mai napot pontosan tudom. 

Van, hogy egy kegyetlen napon

úgy süt a nap, hogy szikrázik, 

pedig mennydörgést és villámlást

akarsz vagy csak annyit, 

hogy mossa el az eső.

Megbocsájtom, hogy egy éve, 

ugyan ilyen szépen sütött 

a nap mikor mentem a proszektúrára. 

Az emberek nevettek, robogtak az autók. 

Ment az élet. 

A gyermek.. az ott.. nagyon zavart volt

és arra gondolt, hogy ez csak egy film - 

az a gyermek nem is ő, mert ő egy felnőtt nő.

Hát persze, hogy nem ő. 

Ezen a napon nincs is joga 

a napnak így sütni! És mi az, 

hogy mások kacagnak, robognak? 

Hogy lehet, hogy nem mennydörög az ég? 

Megbocsájtom, hogy ma ugyanolyan 

gyönyörűen süt a nap, nevetnek az emberek, 

robognak az autók, megy az élet, 

mint egy éve azon a napon. 

Látod, amott vatta foszlott a tavaszi ég,

csak felettem viharban gázló tinta-kék,

hajamba fonok sárga pitypang koszorút,

hogy ne legyek ma már egyre szomorúbb. 

Az erdőn, mezőn elindult a teremtés,

a napsugár fénye hozzám is benéz,

tudja, hogy nem lesz anyák napján Anyám, 

mert mélyen alszik fenn égi vánkosán. 

Álmodja, hogy a tavasz fényesen ragyog,

talán arról is álmodik, hogy itt hagyott, 

ha eső sűrűn pereg és szél zúg vadul, 

a földre le, az ő édes könnye hull. 

Milyen erős ez a szent kötelék, 

csak a halál tud lenni közte ék. 

A világ megint tiszta lesz és új,

de bennem itt roskad a mázsányi súly,

lelkem bezárt ablaka ravatalra néz,

olyan mint ez a vihar, tinta-kék és nehéz.

Álmodtam megint - riasztó álmokat. 

Kígyózva kúsztak, szemhéjam alatt. 

Nappalaim szivárvány színű szőttesét, 

sose nyugvó lelkem fejtette szerteszét. 

De mégis és mindig, újra összeállt,

arany fonál cserélte le, a fekete  halált. 

De bennem ez nem békél, csak elpihen,

suttogja, hogy a halálban nincs is  értelem.

A múltra gondol, a fényben merengő

szívem és fél hogy, mit hoz a jövendő. 

Szívcsücskeim mi lesz majd, mi összehúzza? 

Ki lesz, ki elindul majd megint a vándor útra? 

Csak lebeg majd, könnyes lesz  mosolya, 

a föld felett beterít, mint gyöngyház kupola.

Nekem nincs most hit a szívemben,

nincs is isten,  aki óvna engem. 

A halál egyre többször jön közelebb, 

meglengeti álmomban a szemfödeled.

Anyuka, nem mondtad, hogy ez ilyen.

Nem mondtad el hogy, széttörik majd a szívem. 

Meztelen talpam alatt mezsgye. 

Álom és ébrenlét között 

sétálok fel-le s rajtam egy

régi pulóver színes és kötött. 

Egy szála elszakadt egy napon, 

beleakadt a halál rozsdás éle. 

Fonalát gombolygatom, 

most vissza-vissza térve. 

Nem felejtettem el a fordítottat, 

de most mégis csak simát kötök. 

Ahol majd nem futnak le a szemek, 

könnycseppként a szívem fölött. 

Nem lehet tudni meddig tart

gyászban a keresztre szögezett

lelkem. Hónapok óta járjuk a

kanosszánk, toporogunk, 

egy egy stációra vissza-vissza 

térünk pityeregve, begubózva, 

mialatt a világ rohan körülöttünk. 

Lefekszem a hóra és elmozdítom

a keresztté kifeszült karjaim és

lebéklyózott lábaim-angyalkát rajzolni-,

mert minden változik de 

nekem újra úgy kell élnem ahogy mindig,

csak most egy Angyallal több fogja fentről megmosolyogni, hogy már megint 

mit csinál ez a lány.