Krisztinka blogja

Vannak napok, amiket dátum szerint tudok, 

van amit dátum szerint sem akartam,

akarok tudni. Olyan fontos, 

hogy tudni sem szabad - van olyan. 

Hogy mit vesz el vagy mit ad, 

az a nap - félelmetes vagy csodálatos. 

Ezek a fontos napok. 

Ezt a mai napot pontosan tudom. 

Van, hogy egy kegyetlen napon

úgy süt a nap, hogy szikrázik, 

pedig mennydörgést és villámlást

akarsz vagy csak annyit, 

hogy mossa el az eső.

Megbocsájtom, hogy egy éve, 

ugyan ilyen szépen sütött 

a nap mikor mentem a proszektúrára. 

Az emberek nevettek, robogtak az autók. 

Ment az élet. 

A gyermek.. az ott.. nagyon zavart volt

és arra gondolt, hogy ez csak egy film - 

az a gyermek nem is ő, mert ő egy felnőtt nő.

Hát persze, hogy nem ő. 

Ezen a napon nincs is joga 

a napnak így sütni! És mi az, 

hogy mások kacagnak, robognak? 

Hogy lehet, hogy nem mennydörög az ég? 

Megbocsájtom, hogy ma ugyanolyan 

gyönyörűen süt a nap, nevetnek az emberek, 

robognak az autók, megy az élet, 

mint egy éve azon a napon. 

Látod, amott vatta foszlott a tavaszi ég,

csak felettem viharban gázló tinta-kék,

hajamba fonok sárga pitypang koszorút,

hogy ne legyek ma már egyre szomorúbb. 

Az erdőn, mezőn elindult a teremtés,

a napsugár fénye hozzám is benéz,

tudja, hogy nem lesz anyák napján Anyám, 

mert mélyen alszik fenn égi vánkosán. 

Álmodja, hogy a tavasz fényesen ragyog,

talán arról is álmodik, hogy itt hagyott, 

ha eső sűrűn pereg és szél zúg vadul, 

a földre le, az ő édes könnye hull. 

Milyen erős ez a szent kötelék, 

csak a halál tud lenni közte ék. 

A világ megint tiszta lesz és új,

de bennem itt roskad a mázsányi súly,

lelkem bezárt ablaka ravatalra néz,

olyan mint ez a vihar, tinta-kék és nehéz.

Álmodtam megint - riasztó álmokat. 

Kígyózva kúsztak, szemhéjam alatt. 

Nappalaim szivárvány színű szőttesét, 

sose nyugvó lelkem fejtette szerteszét. 

De mégis és mindig, újra összeállt,

arany fonál cserélte le, a fekete  halált. 

De bennem ez nem békél, csak elpihen,

suttogja, hogy a halálban nincs is  értelem.

A múltra gondol, a fényben merengő

szívem és fél hogy, mit hoz a jövendő. 

Szívcsücskeim mi lesz majd, mi összehúzza? 

Ki lesz, ki elindul majd megint a vándor útra? 

Csak lebeg majd, könnyes lesz  mosolya, 

a föld felett beterít, mint gyöngyház kupola.

Nekem nincs most hit a szívemben,

nincs is isten,  aki óvna engem. 

A halál egyre többször jön közelebb, 

meglengeti álmomban a szemfödeled.

Anyuka, nem mondtad, hogy ez ilyen.

Nem mondtad el hogy, széttörik majd a szívem. 

Nem lehet tudni meddig tart

gyászban a keresztre szögezett

lelkem. Hónapok óta járjuk a

kanosszánk, toporogunk, 

egy egy stációra vissza-vissza 

térünk pityeregve, begubózva, 

mialatt a világ rohan körülöttünk. 

Lefekszem a hóra és elmozdítom

a keresztté kifeszült karjaim és

lebéklyózott lábaim-angyalkát rajzolni-,

mert minden változik de 

nekem újra úgy kell élnem ahogy mindig,

csak most egy Angyallal több fogja fentről megmosolyogni, hogy már megint 

mit csinál ez a lány.

Felkap az álom, velem lágyan repül.  

A bánat ólom cseppje, alattam elterül. 

Lent a mélyben, zokognak hangjai,

felettük kell magam erősen tartani. 

Lebegek. Édes, meleg otthon illatban,

Anyám dúdolgat, simogatón, halkan. 

Lehet én is meghaltam, - a kis konyha koporsó. 

Finom a leves - hallom - de kell bele egy kis só. 

Az álom gyógyít mondják, jó ha látom,

bent az álmomban magam is megtalálom. 

Hát, elvesztem egy kicsit, na jó, nagyon. 

Anyám korhol érte, és én meg hagyom.