Krisztinka blogja

Olykor se látok, se hallok...mintha dörögne, esne. Pocsolyába állok. Valami kellene, ami olyan jól esne. Van szemem és van fülem. Járok és ölelni is tudok.
Néha lemerül az elem, nyögve nyelek, futok. A kávé gőze suttog, Te adod kezembe. Hideg van, kabátot vegyél - mondod. Nekem az se jut eszembe. De egyet látok, hallok ha zeng az ég is, mindig szeretve vagyok... ez éppen elég is. 

Kifutottam a változásokból,
mint édes tej hófehér habja.
Forráspontom valami okból,
apránként csökkent dermedés fokra.
Mint kihűlő vulkáni kőzet,
lassan kúszik egy fekete kobra.
Elhidegült. Felismerem magam,
téged marlak meg kegyetlenül,
és veled gyógyulok újjá. Lázasan.

Ne eressz el hogyha mennék,
rakj még tüzet, mondd, hogy ennél!
Asszony vagyok, édes dajkád,
boszorkány és kicsi szajhád.
Nincs kegyelem, még igézlek,
olyan vagyok mint a részeg,
varázsigém- vágy bolondja -
testtel beszél, szemmel mondja:

szikrát szökkent kívánságom,
minden sejted táncra  hívom,
vérem vesse újra lángba,
legyünk boldog, legyünk kába,
forró manna hulljon ölbe,
tálcán járjon körbe-körbe,
ne is lássunk, ne is halljunk,
fényben vakon tapogassunk,

messze menjünk, hozzánk közel,

Azt hittem, hogy szállok.
Tündöklő kék égen,
rózsaszín az éden.
Fehér felhőn álmok-
szirmok szerte széjjel.
Koszorúba fontál-
mert végtelent formál-
magadénak érzel.
Bontsd ki a kötésed,
eressz széllel szállni.
Újra be tudsz fogni,
ahogyan én téged.
Tégelyembe teszlek,
mézembe mártalak,
de le sose zárlak
és össze se törlek.

Zsibongva játszik bennünk a teremtés:
rabként feszülünk láthatatlan láncon,
 
arcunkra réved a feszültség oldó kötés,
ringatózunk tágult pupillájú kis halálon,
 
csapzott ereink hullámán partot érünk,
egymásba bújva olyan nagyon közel,
 
pár pillanatra cseppet nem félünk,
mert ott senki és semmi sem érhet el...