Krisztinka blogja
Mesélt az Ősz
Sétáltam a
félhomályban,
talán kicsit
szomorkásan.
Mesélt az Ősz
én hallgattam,
sóhajtozva
ballagtam.
Aztán mégis
vidám lettem,
elmesélem,
mitől, szentem:
Tompa az ég,
szürke opál.
Lengedező
Szél orgonál.
Napok óta,
dunna alatt,
forró lázban
fekszik a Nap.
- Gyere kelj fel,
hív a dallam!
- Nem gyógyít meg,
ne is halljam!
- Mitől gyógyulsz,
hogy segítsek?
Virágokkal
körbe hintlek!
A kamilla
talán segít,
minden mezőt
még beterít.
Így történt meg,
hidd el nekem,
átbújt a Nap
fellegeken.
Égő orra
kiviláglott,
ahogyan a
réten látszott:
árnyék közt fény
a tisztáson,
náthás orrát
most is látom,
ahogy szippant
jó nagyokat.
Így gyógyult meg,
délre a Nap:)
Nem emlékszem
Elfelejtettem Nagyanyám hangját, de minden más megvan ott, ahova vissza járok kenyérrel enni a dinnyét és a szőlőt.Csomó minden van ott: rétes, madártej is, meg a göcsörtös ujjai, a csuda egyenes, nagyon büszke tartása, élesen kék szeme a huncut ráncokkal, az erek a halántékán, talán a hangja is meglesz ha tovább maradok. Majd utóbb - előbb nagyon fog nevetni mikor játszunk és majd mondja, hogy "fiskális leszel vagy színészné". Igen, igen nem kell más csak megkeresni azt a részt, ahol játszok vele együtt…hiszen azt lehetetlen elfelejteni.
A nap se látszik
Hull az eső, hallom kopog,
elszenderül majd megint locsog.
Sötét van kint, a nap se látszik,
cirókásat most nem játszik.
Köd-köntösét kertemre dobja,
s pereg még az eső dobja.
Egyre hevesebb ez az őszi nap,
tekeredik a szél és sálamba kap.
Reszket a kertem, nagyon fázik,
minél jobban, ahogy ázik.
S mikor foga összekoccan,
Egy - egy levél földre pottyan.
Félelmetes
Én csak a ciklámen rózsaszín-fehér felhőin akarok bandukolni,
a szirom aprófodros széléig és vissza.
Így ni, majd az ezüstösre batikolt
levelek erezetein
billegni, kitárt karokkal mint rég a járdák szegélyein, amikor még nem gondoltam arra, hogy jön majd valami láthatatlan és félelmetes ami hétköznapi csodákat gyilkol.
Mindenszentek
Lehull az este szőtte fátyol,
kihasítja az őszi szél,
ma mindenki gyászol,
emlékezik mind ki él.
Az emberek vonulnak,
keresik halottaik végső nyomát,
sorban mécsesek gyúlnak,
keserű illatok ölelik át.
Pislákol a milliónyi kis lámpa,
körbe járja a magány,
sötét felhőit az ég lerántja,
szemekbe ül be mindahány.
Új fény gyúl és új lobban el,
a sírkert felölti csillag köntösét,
árnyak lebegnek, egyik sem felel,
de boldogok, hogy nincsen sötét.