Krisztinka blogja

Huncut vagyok, 

Becsapom a telet.

Szobámban jácintot,

Kankalint nevelek.

Zöld fészkükben ülnek,

Rózsaszín és sárga,

Szirmaikkal mosolyognak,

Rám és a világra.

Boldognak tűnnek,

Azt hiszik tavasz van.

Mert huncut vagyok,

Őket is becsaptam:) 

Sétáltam a

félhomályban,

talán kicsit

szomorkásan.

Mesélt az Ősz

én hallgattam,

sóhajtozva

ballagtam.

Aztán mégis

vidám lettem,

elmesélem,

mitől, szentem:

Tompa az ég,

szürke opál.

Lengedező

Szél orgonál.

Napok óta,

dunna alatt,

forró lázban

fekszik a Nap.

- Gyere kelj fel,

hív a dallam!

- Nem gyógyít meg,

ne is halljam!

- Mitől gyógyulsz,

hogy segítsek?

Virágokkal

körbe hintlek!

A kamilla

talán segít,

minden mezőt

még beterít.

Így történt meg,

hidd el nekem,

átbújt a Nap

fellegeken.

Égő orra

kiviláglott,

ahogyan a

réten látszott:

árnyék közt fény

a tisztáson,

náthás orrát

most is látom,

ahogy szippant

jó nagyokat.

Így gyógyult meg,

délre a Nap:)

Másszunk fel az eperfára

Gondoljunk a semmi másra

Eper roppan szánkba olvad

Ha minden gondod félretoltad

Akkor öleld át a vállam

Hagyd hogy én majd kitaláljam

Milyen pamacs van az égen

Álmodjunk mint nagyon régen

Sárkányt boszit manó házat

Csak lógasd velem a lábad

Tegnap majd kiugrott,

Repesett, mocorgott.

Mondtam neki: nyugi,

mi ez a nagy bugi?

Ma is kibírhatatlan,

vele csak a baj van!

Ugrabugrál, szertelen,

dörömböl és féktelen.

Kattog mint az óra,

nem hallgat a szóra.

Bezárul, kitárul mint az ablak,

ha szomorú akkor szaggat.

- Elég, nincs türelmem hozzád!

Ezután mint ki jól végezte dolgát,

most itt csücsül szép szelíden,

csak azért mert nyakon csíptem.

Sosem tart sokáig, hogy ilyen,

Ő az én madárszárnyú szívem.

Az elvesztett tárgyak polcán,