Essran_Rothmor blogja

Utolér...Utolér 


Nehéz idők jönnek, s nehéz időket élünk,

törődünk. Papírjaink megfakulnak, sárgásra

aszalódva várakoznak, míg az utolsó bajtárs

is elhagy. Ólomkatonák, ákombákomok csúsznak

le papíruszunkról vagy úsznak ki az öbölből, s fogainkban

az amalgán is buzgó vállalkozásba fog, kapcsolatokat épít. 

Mert hidakra, tornyokra specializálódik, s töpreng, 

a benne rejlő ideg, hogy hol tévedhetett, mit felejtett el,

 minek engedett.  S miért tart ott ahol most, és

érte utol a szájzár. A néma s üres tenger,

hullámok néküli, nyakak, szigetcsonkok 

romjain vezsteglő színtelen betűk s hangok. 

Utolér..........Mert................Utolér

Mit szeretnél? Az, pont nem vagyok.

Körbe udvarló, romantikusan fanatikus!
Rendszeresen spontán kiugró colostok, centire

festett mértékegység? Nem, nem köszönöm! Én! 

Én vagyok. Elvek gyökerével utazom papírtutajomon,

s keresem a letelepedés nyughelyének
árnyékába boruló hegylábakat. Megállj idő!

Adj egy slukkot, tiszta tekintetet, delelő napot,

hogy meglássam mikor jársz a magasok felett.

Hogyan, eregetnek téged, sárga korongos 

papírsárkányt, a szikla óriásoknak vastag húrú kezei.
S lámpást adva mindenkinek, a világítótorony

csúcsának érméjét. Snóbli szemem lehetsz.

Mikor a nap, végső óráiban búcsúzik.

Piciny galacsin, apróra tört borsó,
száraz jégben veszteglő mikrofon.

szürke négyzetrács. Pöttöm. 

Összetett bogárszem, balga 

hangadó, eunuch hangszál.

Töredezett ököl, véknya életút

s völgy, dagadó ujj, húsos virsli,

lángos. Tekergethető kappan,

kopott bőr, didergő sörhab. 

Szalonna, pörsenő szőrszakáll.

Táncolj pejkó, húzd a bricskát,
ráncigáld a kantár túlsó szárát,
s az ostor akkor alszik tovább.

Peckesen állva pihenget, a nagy
áll tetején, a bakon egy sípban,
feszülő teste támolyog.

Szél cibálja a spiccen utazó martalóc
bokszolót, szorítja végét, hullámzik
nadrágja, ahogy gördül a vén kerék.

S a tengely, a magányos lőcs, nyers gyufaszál,
oldalain tart, egy-egy, pálcás, hulla hopp karikát,
nejét s gyermekét, lendítve át a görögök felszínén.

Buckák


Az élet humuszának sivatagában voltam.
Mikor szerves-szervetlen roncsokkal találkoztam.
Mint kiégett, találatot kapott tankok hevertek
mindenütt. S vérük és könnyeik feketére
színezték földet s levegőt, kék eget, sárga
puliszka dombokat.
Láncaikat legurítva pihentették, hiányosra szakadt
hevedereik, mint körkörösen szétharapdált
kakaós csigák. Őríjtő, e nagy halmok tételes
veszteségét látni, csorba élű késsel temetett a metsző
szellő éjszaka hidegje, kúpokat hordva, az
enyészet darabkáira.
Hogy feladhassa rájuk az utolsó kenetet a
csuhátlan pap. Imába foglalva a számok s
cédulák párducait. Halált osztó lövegek
száguldó kísértetit, a félelem rózsacsokrainak
elhalványuló színeit s porrá tört lehulló szirmait.