Essran_Rothmor blogja

Csüngő szavaidon kapiskál az idő, serceg

Fiatal vagy s csenevész? Gondolatokban
szegény! A jelenkor és a múlt gyermekének
könyve! Elfáradt körözött, megalkuvó penész!
Vagy szakadt lapokból tanítod a gógyid,
s gugyit palackozol az emberek
asztalára. Töltve nékik egy kört, hogy mindenki
fejébe szálljon a dicsőség. Mennyire is büszkék
magukra, a tévelygő szerzetek! Habzó intellektusuk,
gúny, és más kirakós darabjai. Ego flinták, édes tölcsérek. Zizivel
felszórt, strasszosan csillogó kúpok a fagylaltjuk tetején. Baldachinos
ágytükörbe süppedő úszkáló szemét. Üledék és zacc. Felfelé
kapaszkodni vágyó akadék, elfeledett lét, s a pillanatnyi
nyomormámorban érlelt adalék. Erőltetett szolgaságba
fojtott szintemelés. Csontos ujjú, élethosszig tartó fekete pecsét.

Gyönyörű szemeid, akár két kecses gesztenye,
és úgy ülnek s kívánkoznak, hogy az alatta,
lágyan pihenő mandulalevél, életre kelti 
magjaidnak ellenállhatatlan vonzerejét. 
Úgy-úgy, vonz engemet hozzád, 
s a pöttyös felsődre, finoman simuló
ceruza szoknya látványán, csak kapkodom
a levegőt. Mély dekoltázsod látva, mit 
csókjaimmal hintenék a bűvölet kertjébe repít,
s állva csodálom halmaid selymes tekintetét,
megpillantván tetején, a szerelem, vágy gombocskáit.
Nekem adva, őt s őket, formás tomporod
hajlatában megbújó, zabolátlan forrást. 
Hogy érezhesd, a lelkem súlyában rejlő talányt, 
az ingerek hullámvasútját. 

egy olyan leányt, ki nem hagyta

meglocsolni magát. Haja, akár a

villámló fekete selyem, ruhája

a tétova szürkület. S akkor, tiszta 

szemeiben, egyszerre izzott fel,

az éjközép és a Hold. Vihart támasztva,

időért kiáltott a sors, hogy egyszer 

még megtalálhassam Őt. És nem a 

tojásokért, egy kupa itókáért.

Hanem azért, mert szerettem Én.  

Messzire mennél, még is itt vagy velünk.
Mindig legbelül, ott-ott. Hol a megtermett
idő órája, számunkra a legnagyobb kincs.
S az életedben, mikor megérintettél minket, szellemed
és tested boldogsággal töltődött fel, mély s magas 
színekben pompázott, leírhatatlan virágoskertnek adott otthont. A benne
megfogant élet, újra s újra életre kelt. Mert ebben, a pillanatnyi lenyomat
idejében, míg szíved égett, majorjai, kutatták a szerteszóródott
magvak darabkáit, hogy újra egyesíthessed őket.
De a sors, közbeszólt, s szabadon engedett. 
Nagymama óvó kezei, rokonok potyogtató tekintetei.
S a megelevenedő, fáradhatatlanul lélegző múlt és jelen. Mely az emlékek,
közeli s távoli képeinek alkotásai, mindünk anyaga, most előtted tiszteleg.