Essran_Rothmor blogja

egy olyan leányt, ki nem hagyta

meglocsolni magát. Haja, akár a

villámló fekete selyem, ruhája

a tétova szürkület. S akkor, tiszta 

szemeiben, egyszerre izzott fel,

az éjközép és a Hold. Vihart támasztva,

időért kiáltott a sors, hogy egyszer 

még megtalálhassam Őt. És nem a 

tojásokért, egy kupa itókáért.

Hanem azért, mert szerettem Én.  

Messzire mennél, még is itt vagy velünk.
Mindig legbelül, ott-ott. Hol a megtermett
idő órája, számunkra a legnagyobb kincs.
S az életedben, mikor megérintettél minket, szellemed
és tested boldogsággal töltődött fel, mély s magas 
színekben pompázott, leírhatatlan virágoskertnek adott otthont. A benne
megfogant élet, újra s újra életre kelt. Mert ebben, a pillanatnyi lenyomat
idejében, míg szíved égett, majorjai, kutatták a szerteszóródott
magvak darabkáit, hogy újra egyesíthessed őket.
De a sors, közbeszólt, s szabadon engedett. 
Nagymama óvó kezei, rokonok potyogtató tekintetei.
S a megelevenedő, fáradhatatlanul lélegző múlt és jelen. Mely az emlékek,
közeli s távoli képeinek alkotásai, mindünk anyaga, most előtted tiszteleg.

Egyszerű és bonyolult lélek vagyok én, 

Csiszolatlan kő, pattintott hős, hóhér! S

mancsos tokmányra, fokosra, szorul

rendíthetetlen kezem, mert 

van, hogy meg kell látnom dolgokat.

És elég! S csak dől a szó s mozdul a rét,

fekete föld haját borzolja fel a szél.

Bóbita gyermek, araszol, lépdel fől

az áramokon, hogy hírt vigyen amoda,

távolabb, hol landolni képtelen.

S csak el-el, a felhők főlé. Fel!

s nincs kis kullancs a fejemre olvasva,

hogyan legyek kicsi szó és hatalmas száj, 

színes matrica, kitöltetlen vignetta. Kiszáradt

szerencsesütiből hiányzó porrá zsugorodó mágia.

Régmúlt, szálas tengernyi átlátszó fólia. Teafű. S

propán palackból szelelő szemtelen ige, fehér csomós

kötél, cirkalmas díszítésű, haspókos mellvért.

Mi vagyok én? Egyed, alany, töredék! Zúgolódó

haramia, nyughely, Kis-Kevély! Mackó barlang. Béke s 

nyugalom helye. Méz, méz, méz!  

Ha Megfog a frissen nyomott könyv érdes papírja, s 

érzem a benne lüktető antik hatást. Borostás tapintás!

Akkor is, ha tudom, hogy nem lesz örök életű szív 

a mélységiben lapozgató, lobogó láng. Hanem közvetlen

intelligenciával élő napszámosként adja ki magából történetét.

Odaadva magát mindenkinek, szemérmetlenül, egy-egy oldalba,

ütött-kopott, szenes buga darabkájaként. Fekete vonatba állva a

sok-sok vagonnyi életkép, s a megannyi szép nyár és hideg tél. 

Pöfögő életből gyűrt hajtotta ködmozdony a vezér, és az ismeretlen

hüvelykujj, mi sordódva, fűzi le réteges ruháját szedi s adja

tovább a hírt, fák gyűrűinek korát s lenyomatát.

Merre tovább? Hova vihet, szalaszt, az ég s érzelem? 

Ne tovább...