Essran_Rothmor blogja
Elhamvadt
Csüngő szavaidon kapiskál az idő, serceg
rajta a süket körző, s a bakelit, ami a te zenédet játssza, oly monoton és lebegő. Lufiba sűrített esszencia, a markánsan csípő fűszer, hallhatatlan tartalommal teli bölcső, Fröccs. Tornyos falait a pohárnak, síkfutó állkapocs padlása mássza, sátor árnyékot vetve, sapkát adva a garatnak. Vitorla nélküli öbölében hánykolódik az árnyékhajó, hullámszegény lékekből áramlik tova a szabad fonal. S a távolba mutató fókuszban, pillant fel a hang.Azonosság
Fiatal vagy s csenevész? Gondolatokban
szegény! A jelenkor és a múlt gyermekének
könyve! Elfáradt körözött, megalkuvó penész!
Vagy szakadt lapokból tanítod a gógyid,
s gugyit palackozol az emberek
asztalára. Töltve nékik egy kört, hogy mindenki
fejébe szálljon a dicsőség. Mennyire is büszkék
magukra, a tévelygő szerzetek! Habzó intellektusuk,
gúny, és más kirakós darabjai. Ego flinták, édes tölcsérek. Zizivel
felszórt, strasszosan csillogó kúpok a fagylaltjuk tetején. Baldachinos
ágytükörbe süppedő úszkáló szemét. Üledék és zacc. Felfelé
kapaszkodni vágyó akadék, elfeledett lét, s a pillanatnyi
nyomormámorban érlelt adalék. Erőltetett szolgaságba
fojtott szintemelés. Csontos ujjú, élethosszig tartó fekete pecsét.
Szépséges
Gyönyörű szemeid, akár két kecses gesztenye,
és úgy ülnek s kívánkoznak, hogy az alatta,
lágyan pihenő mandulalevél, életre kelti
magjaidnak ellenállhatatlan vonzerejét.
Úgy-úgy, vonz engemet hozzád,
s a pöttyös felsődre, finoman simuló
ceruza szoknya látványán, csak kapkodom
a levegőt. Mély dekoltázsod látva, mit
csókjaimmal hintenék a bűvölet kertjébe repít,
s állva csodálom halmaid selymes tekintetét,
megpillantván tetején, a szerelem, vágy gombocskáit.
Nekem adva, őt s őket, formás tomporod
hajlatában megbújó, zabolátlan forrást.
Hogy érezhesd, a lelkem súlyában rejlő talányt,
az ingerek hullámvasútját.
Részben
jer hozzám, hamulány. Merre pitiszkálsz?
Hol költöd fonaladnak árnyék haját,
bontod szét hálódnak, dús hajzatát?
A nagy A-t. S miért teszed ki kebleid
margójának görbe vonalát, tested
ruganyos magányát, hamvas bőröd
felett uralkodó, égbe vesző, ékes
iker medálionodnak vágyakozó lángját.
Egyszer, láttam életemben
egy olyan leányt, ki nem hagyta
meglocsolni magát. Haja, akár a
villámló fekete selyem, ruhája
a tétova szürkület. S akkor, tiszta
szemeiben, egyszerre izzott fel,
az éjközép és a Hold. Vihart támasztva,
időért kiáltott a sors, hogy egyszer
még megtalálhassam Őt. És nem a
tojásokért, egy kupa itókáért.
Hanem azért, mert szerettem Én.