Essran_Rothmor blogja
EgyébElhamvadt
Csüngő szavaidon kapiskál az idő, serceg
rajta a süket körző, s a bakelit, ami a te zenédet játssza, oly monoton és lebegő. Lufiba sűrített esszencia, a markánsan csípő fűszer, hallhatatlan tartalommal teli bölcső, Fröccs. Tornyos falait a pohárnak, síkfutó állkapocs padlása mássza, sátor árnyékot vetve, sapkát adva a garatnak. Vitorla nélküli öbölében hánykolódik az árnyékhajó, hullámszegény lékekből áramlik tova a szabad fonal. S a távolba mutató fókuszban, pillant fel a hang.Vár! A vállas oltalom, mi téglák családja,
sablon testeknek, könyvet bújó, kockuló
világa. S a vár! Mégis áll. Rajta-benne a
sok-sok rokon, szemük hasznot hajtva,
mindegyikük egy-egy repülő pofon. S
Tartásuk masszív ingakő, izgő-mozgó
sziklaszírt, csipkés meredély, utókort
megszégyenítő, elárvult kenyérhéj.
Szarus, gyertya hüvelyek kipárolgása,
Emlékkép! Idillien fürösztő csavargás. S
az üveges urnákba, az omlós pikkelyek hada,
széteső, tapinthatatlan benyomás, korongozó
kívánság. És matt színük, állandó mécsfény világát őrzi.
Szenes törökülésben elmélkedő, tespedt fekete
homokozók, modortalan bástyák és bárók. Vár?
Egyedül
A rutin s az évek, nem vérteztek fel elég tudással,
haszonleséssel, az érdektelenség pusztításának harcmezején.
S mindig, emberi oldalát, próbáltam látni, a végtelen idő folyásának.
Hogy olyan ember legyek, akiben az emberi értékek, még hordoznak megbecsülést.
Erősebbé válni! A társadalom csatáiban, épp a libasorban váró következő csáp, előttem áll.
Bármilyen mélyre akarna lenyomni engem, elvenné éles hangomat, szikrázó ikreknek cinkosát.
Dadog a világ, remegnek oszlopai, s nem legel tovább a nyáj,
Mert nincs pásztor, ki mutassa, merre zöldellnek még, a legelők,
S gazdag hazánknak, szépséges, kies birtokán.
Fogja közre, megnyírt bundáknak húsát, a magány.
Éjközép
Sivár a Hold ma, Földnek fehér golyója,
Vak szemeknek, életlen, holt korongja.
Még is! Gyöngyszem, az ég pontján.
Farkasok várják, vedlő pillantását,
S a bábuknak tagjait, mozgató, zombi ér,
Gyönge akaratban testesíti meg,
A megboldogult, felhígult vért.
Kisasszonyok
Miért néztek úgy mint az anyátlan csavarok,
Mik nem tartanak sehova, csak állnak egymagukban,
Képtelenek vagytok tolatni, vagy tovább haladni,
Míg hű szolgátok, a férfi, azt meg nem érinti.
S mikor a fogás ott van, egy tapodtat se enged tova,
Megértitek, miért kell nektek oly nagyon, a hím akarat,
A biztonságnak megágyazó, gazdag térben lévő lakást,
És a minden helyzetben létrejövő, szellemi kalapálást.
Hogy ne kanászodj el, s a rozsda se faljon fel,
Kiegyensúlyozott legyél! - fehér, liliom balerina.