Essran_Rothmor blogja

Engedd el a töltőtoll szárát,
hagy folyjon ki tölcséres pacába
a festő mérge, s kék bozontot
rajzolva lubickoljon a következő
ringó hullám. A delírium csillár.

Hipnózisba taszít az élelmes lecke
ha mereven terpeszkedsz felette,
Szemeiddel teniszezel vele, elveszel a
medencévé gyarapodó kékségben,
olvadt indigóba hemperget.

S csak felirat marad utánad, a múlt
dekadens számláit mutassa dián,
Piát tölt neked és roncsemberről
prédikál, eszét vesztette ökörként
hasztalan margón szaladgálsz.

Kezemben felszabdalt mindent a szike, kecsesen hajlongva,

mint egy körző hűs ívének görbülete gondos árnyékot vet fehér

gumikesztyűmre. Még egy, és még egy áldozatba

vágva látom, hogy a sok tanulás nem volt hiába.

Főnököm a szemközti fal egyik betegágyán pihen, lassan

emelkedik fel-le mellkasa. Szendergése pillanatnyi illúzió, hanyatt vágódva

bámulja a plafont négy csepel bicikli kerekére rögtönzött ágyon. Szokásos lakóját cipelő házi kedvenc, az üres teherre hallgató teherhordó.  Megteszi a hatását mikor egy pár mozdulatlanul lelógó cipőt látunk hátulról felcsúszott nadrágot, és a meggyűrődött zoknit ahogy kikandikál a

nadrág szára alól. Egyik hosszabb, ráfeszül a csöves husángra, míg ikertestvére rárojtosodik a bokára,  mint az ücsörgő ember, két lábon guggolva erőlködik a vécén. Műszálas és bordó, nem mintás, fúj, undorodom magamtól, hogy egy ilyen inger képes foglalkoztatni műtét közben. Műtét!? Az idő elmúlása inkább, egy másik, megfoghatatlan nézőpontból, és közben a halál szolgája leszek a műszakom alatt, de nem látom, érzem magaménak ezt a bizonyos lenyomatot, kézjegyet.  Megállok, leteszem szerszámom a tálcára, és megvizsgálom környezetemet. Az öreg, pillantok rá megint, közelebb megyek hozzá, hokedlire lépek, hogy jobban rálássak.  Régi motoros, halhatatlan mentor, szemüvegét pihenteti, lebegve videózik az infúziót tartó rúd tetején, levegőzik kicsit. Fújtat egyet-kettőt a nagyítás művészete után. Tokája a teli infúziós zacskó segít visszaemlékezni a benne tekergő, számháborúzó fényeknek játékára. Boldog, szinte nevet rajtam alig ráncosodó arcával. Szemei, kibontott borsóhéjak, kigurultak már az idő elmúlásával a csipa gyöngyök, hiába ragaszkodó emlékeket őrizgettek.  Két darab fekete porcelán igazgyöngy, mindig oly keményen tekintett a világra, mint az állandó készenlétben várakozó puskagolyók.  Most fehérek,

pajzsok mögött pihennek.  Homloka és orrnyerge közt egy ALFA tetoválása feketéllett, s mikor anno rákérdeztem miért tette ezt, azt válaszolta. ALFA, mondta. Mi valaminek a kezdetét jelentette számára, a kórboncnokság egy hivatás, fiam, valaminek a kezdete és vége. Így értettem meg mit jelenthetett az OMEGA piercing az orrában. Ilyen munka ez, folyamatosan hentelő, 0-24 óra... Szusszanhat a túlóra napló kemény gerinctáblája, uzsonnát osztanak a lassuló véráramba. Hangos éljenzésbe kezd, magán partit adva az állott gyomor tócsa.    

Újra a napköziben, az emeleten egy osztályban,

Ablak mellett nézek ki a tájra, piros-kék ceruza

vonalai folynak le az A4-ről a természet irányába.

Apa szája mindig megmosolyogtat, mikor kinyitom.

S látom anyámat, ahogy közeledik kecsesen a kocsihoz.

Azt a csinos, körömnyi vonzást, mi mindig megvicceli a

cipzárt. Vasreszelékből maszatolt, fogakkal teli száj.

S figyel engem, a kocka tolltartó, nagybátyám a padlásról.

Lefelé csüngő, rajzszögekkel teli cseppkő. Ereszkedőn pislog

vissza rám, mint a gittbe mart bölcsességfog. Indiánok tollát

ajándékozza nekem, elevenen beszélő töltőtollakat,

és testvére, a zömökön álló garabonciás úr, pléhpecsétes

tinta professzor. Ki mindig őrt áll, ha csínytevésen

kapná a csirkefogó színfoltokat.

Mind, közösen várva az órák s napközi végét. Hogy hazafelé

rugdoshassuk, együtt, az ösvény nyakában, belső labdánkat,

a gallyakkal szórt medernek mélyén. S megint, fütyörészve

elszabadulhasson a gyermeki lét, vigyorba húzza szánkat az

éles emlék. Hogyan hagyjuk el kis időre a bús golyót, s újult

erővel vegyük magunkhoz a reményt.

Orákulum