Essran_Rothmor blogja

Hogyan él a megosztott csőcselék?
Hentespultban pirul a kártyázók apróléka,
vörös ingbe bújtatott csencselők gyöngyei,
füst olajban, matt festményen öblös részegnek
könnyei.

S a dadogó idegességben megbúvó
éhség, vad dühben kiteljesedő méreg.
Frappáns szavaknak míves szivárványa.
Ó merre vagy ibolyakék égnek fellegvára!

Isten! Látsz még reményt? Ostoba értelmükben vergődő,
embereket? Kitaszított, üldözött sapienseket?
Vagy elbújsz, továbbra is? Elfordulsz tisztes hited elől,
s halandó sorsukat az enyészet pókhálójába temetül.

Miért legyek olyan aki unalmas,
csepűrágóknak üres priccse,
gazdagságát vesztett haszontalan.
Hogy jóízűen nevethess rajtam,
lélekemelő nyomor páncélodban?
Mert bölcs költeményed halott
szavakat tart számon nekem, s
vágyaidnak olcsó rabja monoton
bilincsbe ver. Toporzékolsz egy
lap oldalán, hánykolódó borítód
filmesíted meg csupán. S mindeközben,
saját bankodnak kopogásai tompítják
lelkiismereted, igazát bizonygatja,
de semmire nem tudsz fedezetet
biztosítani. Vakond léted, anyagias
tükrökben tépelődő, mozdulatlan fénytörés.

Az óra körbejár

A múzeumban töprengő festmény, ott fészkelődik a falon.

Izegnek-mozognak sarkai, míg a szögek nem engednek.

S nem tudja hogyan feleljen meg, a szép arany keretezésnek,

Szürke fátyladat húzod magad után, mi, ezernyi szempárrá tört,

hosszún, elnyúló tükrök üvegcseppjei.

S végei, töredezettek, akár a hajadnak tűhegyes tincsei.

De a földhöz csapódott, törött keretnek, púpos háta,

nem enged, diafilmben lebegtet téged.

Láthatatlan kéz szorítja, ökölbe, uszályod legvégét.

Csörlő ránt vissza, sebesen teker a videómagnó,

hogy újra ott ékeskedj, mindenki számára,

falba ágyazva, s a negatívokat rögzítse a lelkednek,

egyetlen, dobozkája. Újra!

Mert pótlékok vagyunk a gyenge testek mellett,
kik hazug mosolygással jelzik maguk biztonságát,
S gyalog módjára húznak hátunkra az istránggal,
Hogy ők szabhassák meg az elkövetkezendő útnak
Hosszát, a képmutató bitumennek valóságát.

Pajzsok mögött tartják csonthéjas elméjüket,
Darabokban adják át magukat a másik félnek,
Nudlit terítve ki, a vendég mély tányérjára,
Ízetlenül tálalva, vakon színlelt érzelmeiknek,
hála, hogy nem találják helyüket a világban.

A lényeg, hogy remélem nem egy pohárral
a kezedben búslakodsz a kocsma legszebb asztalánál,
és azt nézed mennyire törik meg a fény az
átlátszó pohár nyakán. Mint saját, elcsúszott tükröd
a fürdőszoba falán. És a pohár közepén ülepszik a hab,
a pára pedig beteríti átlátszó önvalódat
a bezárt szobácskában, az elhúzott
zuhanyzófülke zubbonyára vetített, szürke ikerláng.
Olcsó kenyérhéjon nőtt fogsorod, néma,
Vak szemed látja a láthatatlan csodát,
S burzsuj felmenők közt voltál szolga,
Még is, a te szavaidtól hajtották fejüket alázatra.
Légy a hit bajnokán ékeskedő lánckesztyű
Mi magasba tartja az életnek pallosát,
Sírásóként, irtsd s vesd a sötétség magját,
Míg fehéren csillog pengédnek éle.